Áradó életerő

„Szerbiában és Horvátországban olyan ütemben ürül ki az ország, ami a magyarországi helyzetnél ezerszer fenyegetőbb. Nem oktalanság továbbá azt állítani, hogy ennek a századnak a második felében Szlovákiának már csak hárommillió lakosa lehet. Ennek egy része újfent nem többségi szlovák, hanem cigány, magyar, tehát a nemzetállami kereteket már felettébb nehézkes lesz úgy gyakorolni, ahogyan Meciarék annak idején hitték.

Ugyanakkor, amikor a térségünket sújtó demográfiai krízis minden eddiginél súlyosabb figyelmeztetést jelent majd az akkori politikusoknak, talán lesz, lehet egy vékonyabb lélekszámú, de gazdaságilag, tudásban gyarapodó Magyarország. 

Annak az országnak pedig ugyanúgy központi szerepet szab majd az új helyzet, ahogyan oly sokszor történelmünk során, amikor már halottat kiáltottak nyugaton, majd megdöbbenve tapasztalták, hogy nagyon is élünk, mozgunk, járunk, cselekszünk. Ezerszer eltemettek már, és mégis van magyar nyelv, kultúra, nemzetpolitika, kereszténység, vidéki élet, polgári lét. Mindenünk van, és igaz, lehetne jobb is, de kielégítő teljesítmény a hóhér XX. század után, hogy egyáltalán még itt vagyunk.

Tulajdonképpen csakis rajtunk múlik, miféle jövőre készülünk. Saját arcot szeretnénk látni egy majdani tükörben, vagy megengedjük, hogy kósza borbélyok összevissza csúfítsák az ábrázatunkat? 

Eltűnt háromszázezer magyar, igen. De van még 9,6 millió itthon, és sok-sok millió a határ túloldalán és szerte a nagyvilágban. Nem is annyira a számokban, mint az áradó életerőben bízhatunk, amelyet soha nem szabad gyengíteni, gátolni. Szavazzunk az életre, legyen családunk, gyerekeink, dolgozzunk, járjunk emberek közé, és higgyünk rendületlenül magában az életben, mert akkor újra és újra legyőzzük a halált.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

***