XVI. Benedek legfontosabb öröksége

"Nem véletlen, hogy Velencében találkoztam elöször azzal a jelenléttel, amelyet a nyugati kultúra Krisztusnak nevez. Velence nemcsak egy európai város, ahol megpróbálták templomok és kolostorok hálózatával megtestesíteni a kereszténységet. A városnak ezentúl van egy erős érzelmi minősége, ami a mindenütt jelenlévő víznek köszönhető. A város struktúrája közvetlenül a vízből emelkedik ki, ami olyan légkört teremt amelyben a szív könnyebben képes megnyílni. Ez a találkozás szinte véletlen volt. Hosszú távolét után 1989 május 13-án újra Velencében voltam, hogy meglátogassam kedvenc helyeimet a városban. Estefelé az aranymozaikkal bevont Szent Márk bazilikába látogattam, ahol megint megtapasztalhattam e tér szívminőségét. Észrevettem, hogy az oltár melletti kiskapu, amely mindig zárva volt, most nyitva áll. Levették róla a „Belépni tilos” táblát, és láttam, amint néhányan a kapuhoz sietnek és eltűnnek a sötét lejáróban. Érdeklődésem azonnal felébredt. Tudtam, hogy a lejárat a templom mögötti keskeny udvarba vezet, amelyet csak ritkán nyitnak meg a nagyközönség számára. Nekem még soha nem volt olyan szerencsém, hogy láthattam volna. Az udvarban egy kis Szent Tivadar kápolna áll, amelyet Giorgio Spavento alkotott 1490 körül reneszánsz stílusban. Azt gondoltam, hogy a lejáróban eltűnő emberek odamennek esti misére. Megragadtam az alkalmat, és utánuk mentem, bár nem akartam részt venni a misén. Szerettem volna látni a híres kápolnát, amely ismereteim szerint a Szent Márk bazilika kiegészítő pólusa. Kíváncsiságom kielégítését megakadályozta, hogy a mise abban a pillanatban kezdődött, amikor beléptem a kápolnába. Az ajtóban maradtam, és azon gondolkodtam, hogy a megfelelő időpontban elmegyek, és fennmaradó időmet máshol töltöm el. Ekkor vettem észre, hogy minden szem engem figyel. A jelenlevők ugyanis idősek voltak, és közöttük én voltam az egyetlen viszonylag fiatal. Valami különös reménykedést éreztem ebben, s nem tudtam kivonni magamat az események alól, így leültem, hogy részt vegyek a misén. Éppep hogy csak elhelyezkedtem, amikor észrevettem, hogy az oltár felett, közvetlenül az oltárfülke alatt egy erőgömb pulzál, amelynek fehér fénye szétáradt az egész templomban. Többször néztem másfelé, majd vissza, hogy megtudjam káprázik-e a szemem. Eközben egyre inkább meggyőződtem arról, hogy egy szertartásangyalt érzékelek, aki a misét kíséri. Nagyon meglepődtem, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nyitott szemmel érzékeltem olyat, ami egyáltalán nem létezik az anyagi síkon. Már régóta foglalkoztam a valóság láthatatlan síkjaival, és különleges érzékelésre tettem szert. Ez eddig abban mutatkozott meg, hogy a kezemmel érzékeltem a finomabb erőket így le tudtam „tapogatni” a környezetemet, és meg tudtam különböztetni a minőségeit. Most azonban valami egészen új dolog történt: olyan fajta belső látás nyilvánult meg, amely a fizikai látással párhuzamosan létezett. Az egyik síkon megfigyelhettem a miséző pap magatartását, aki igen idős volt, és láthatóan nehezére esett ellátni a feladatát. A másik síkon ugyanakkor láttam az oltár felett lebegő fehér fénymag lágy kisugárzását. A kenyér és a bor felmutatásának pillanatában olyasvalami történt, amin elcsodálkoztam. Felülről lefelé, függőlegesen egy emberszerű alak formálódott ki, akinek alakja finom fényszálakból állt . Kétségkívül Krisztust lehetett benne felismerni, mégpedig úgy, ahogyan számos műalkotás révén bekerült kultúránk köztudatába. Később is érzékeltem jelenlétét a hívők között, amikor azok az ostyát vették magukhoz. Még azt is láttam, hogy néhányukat szeretetteljesen megérintette, anélkül, hogy észrevették volna. Szántam őket érzéketlenségük miatt, és helyettük is örültem. Nem volt könnyű beillesztenem a világnézetembe ezt az élményt. Megtanultam, hogy önállóan járjak saját szellemi utamon, függetlenül mindenféle intézménytől és mozgalomtól. Tapasztalataim révén felépített belső fegyelmem segítségével kerestem a kapcsolatot lényem belső magjával, amelyen keresztül -mint minden ember- kapcsolatba kerülhettem az egész teremtéssel. Ehhez kapcsolódtak belsőcsend gyakorlataim és személyes leföldelésem. Ezek nem előre meghatározott szilárd formák voltak, hanem inkább egy formailag mindig más eljárás. Velencei élményem után be kellett vallanom, hogy az a szellemi erő, amit eddig nem kötöttem össze semmilyen formával, egy olyan intézményesített formán keresztül is képes áramlani, amely évszázadok alatt alig változott valamit. Ez elgondolkodtatott. Később újra megfigyeltem az Eukharisztia Ünnepet, és azt láttam, hogy Krisztus emberi formája átváltozott tiszta fénnyé. Ez egy különleges érzelemmel kapcsolodott össze , így jelenléte mindvégig érezhető volt. Ennek az élménynek a hatására úgy éreztem, hogy a látomás jelentős volt saját teremtésemre vonatkozóan is. Végül elmélyült meditáció során koncentrálni kezdtem a misén megtapasztalt Krisztus-alakra. Egy ilyen alkalommal váratlanul felbukkant a szívem közepén , és hozzám szólt , amit ugyan nem hallottam, de megértettem: Amikor ereje és tudása Jézusban megtestesült, azt ígérte nekünk, amit az evangéliumok ma is hirdetnek: Krisztus áldásával mindig jelen lesz, amikor a kenyeret az ő nevében megtörik. Erről az ígéretről van szó, amit ma is megtart. Meghökkentett az a mély bizalom, ami ebből a kijelentésből sugárzott. Érzésemet megerősítendő, egy íntuicióm támadt: Krisztus eredeti megtestesűlésénenek az emberek között az volt a célja, hogy bevezesse az emberiség fejlődésének egy új szakaszát. Ez a szellemi őnálósodás, ami nem külső beavatkozásra, hanem belső támogatástól kísérve megy végbe. Krisztus ”külső” eljövetele, amit az úrvacsora osztása közben láttam, csak ideiglenes segítség. Azok, akik jelenlétének élményében részesülnek -még ha tudattalanul is-, beengedik a szívükbe, és készen állnak arra, hogy belülről kapcsolódjanak össze a Krisztusi Erővel. Szomorúságot amiatt éreztem, hogy mi emberek megriadunk attól, hogy vállaljuk a felelősséget, és önállóan megtestesítsük azt, amire Krisztus ösztönöz bennünket. Ez a felismerés feloldotta bennem Krisztus „külső” és „belső” eljövetelének kettőségét. Világossá vált számomra, hogy a Krisztusi Erő bármilyen módon elérheti az embert , hogy fejlődésében támogassa és inspirálja. Minden csak attól függ, hogy utunkon hajlandóak vagyunk-e önállóan járni vagy sem."

Egy pápa nem uralkodik, hanem szolgál.

IGEN

Ferenc nem.