Ámulva figyelem a Vodafone-ügyet. Mármint azt, hogy ez egy ügy, egy politikai vitapont, amelynek ellenzői is vannak. Azt gondolná az ember, hogy miután gáztározó-, Mol-, gázszerződés- és államadósság-ügyben négyszer világosan legyőzte már a stratégiai gondolkodás a napról napra tűzoltást, ötödszörre
már nem lesz kérdés, hogy stratégiai ágazatok léteznek, azokban nemzeti tulajdont szerezni pedig jó dolog.
Őszintén remélem, hogy csak anyagi okból kérdés ez egyáltalán – mert a 660 milliárd forint sok pénz, és távolról nézve össze lehet téveszteni egy olyan összeggel, ami hiányzik a tanárok zsebéből, a vállalkozások energiaszámlájából vagy a kórházi ápolók bérrendezéséből.
Nagyon egyszerű oka van annak, hogy ez miért nem igaz: a Vodafone-t az állam nem zsebből, kápéba’ megveszi, hanem finanszírozza, a vásárlás mögött van egy kötvénykibocsátás, magyarul egy hitel. És értelmes ember, cég vagy állam hitelt befektetésre, profitot termelő vállalat megvásárlására hajlandó felvenni,
működési költséget viszont csak az őrültek fizetnek hitelből.