A titkok kapuja

„Régi magyar szokás, hogy megünnepeljük magunkat, lármásan elsoroljuk eleink nagy tetteit, megállapítjuk, hogy mennyit romlottunk, majd eltemetjük az egészet, mintha semmi nem is történt volna. Ahogyan tényleg semmi nem is történik. Az ünnep – beszéljünk őszintén – voltaképpen erkölcsi példagyűjtemény lassan haladóknak, azonkívül mesterséges kötelék, amely összefűz családokat, honfitársakat, azonos vallású, hitű, anyanyelvű, egy helyen élő embereket. Ravasz László református püspökünknek is igaza van, aki szerint a felejtés hétköznapi, a megőrzés pedig ünnepi pillanat, ez volna a lélek dietetikája (ez utóbbit most fordítsuk költőien: éltetése).

Ünnepeink szükségesek, de sokszor önmagukba fúlnak a végig nem gondolt, közhelyes és semmitmondó jelszavak árnyékában. Ha valaki helyteleníti ezt a megállapítást, gondoljon arra, hogy Szent Istvánról, március 15-ről vagy 1956-ról rendszerint ugyanazokat a nyilvánvaló és magától értetődő tényeket nyújtják át az ünnepi szónokok és a sajtó munkatársai. Nem is lehet másképp, hiszen az ünnepnek saját arca csakis úgy lehet, hogy valakik saját érdekeik, felfogásuk és hasznuk szerint felöltöztetik mai viseletbe az egykor csupasz vázat.”

Nyitókép: Facebook