Elment az (egyik) utolsó kolozsvári Elegáns

„Mert biza, a szövegeit olvastam. Nem az egész életművét, hadd jegyezzem meg. Volt, amit – őszintén mondom – nem egészen értettem és nem azért, mert én nem voltam, vagyok annyira elegáns, hanem hiányzott a tudás, műveltség ahhoz szükséges aranyfedezete. És persze volt olyan szöveg is jócskán, amit gond nélkül megértettem. Az utóbbi két évtized publicisztikai és esszétermésének oroszlánrészét olvastam. És igen gyakran a központozáson, névelőkön kívül semmivel sem értettem egyet. És ez rendben is van. (Talán ő is rábólintana, elegánsan.) Viszont az írások mellett egyszerűen nem tudtam elmenni. Mert a gondolat, a szövegkezelés, a stílus oly nagy mértékű eleganciája egyszerűen odavonzott, mint lámpafény az éjjeli lepkét. Nos, ezért tartom Tamás Gáspár Miklóst elegánsnak.

Kolozsvárinak pedig azért tartom a fent megidézett négy hatalmas gondolkodó embert, mert azok voltak. Ketten itt is születtek: Egyed Péter és Tamás Gáspár Miklós. Szőcs Géza Marosvásárhelyről, Marius Tabacu pedig a Bihar megyei Tótiról érkezett Kolozsvárra, hogy mennyire tekervényes utakon, most nem fontos. Olyan alkotó, gondolkodó, értelmiségi volt ez a négy kolozsvári Elegáns, akik a lehető legtágabb értelemben meghatározták számomra (és ahogy nézem, nem csak) a világot, mint elgondolható szövetet.

És igen: szomorú vagyok, Tamás Gáspár Miklós halálának másnapján. Mert szétnézek a környéken és nem látok több (kolozsvári) elegánst. Akikről tudok, azok inkább hallgatnak már, gondolom, okkal. És ez egyben azt is jelent(het)i, hogy a nagy ívben gondolkodó értelmiségiek fénykora leáldozóban van. Hogy miért? Egyrészt, elfogytak, elfogynak a régiek. Másrészt, a kor sem kedvez a fajtájuknak. Nincs idő elmélyülni, nincs idő nagyobb összefüggéseket létrehozni. Túl gyorsan pörögnek a kerekek. És ami még fontos: az elegancia is szép lassan elvész. Pár mondatban rakják helyre egymást a legmagasabb elitpolcokon üldögélő kurrens mindentudók (tisztelet a kivételnek). Ha egyáltalán szóba állnak egymással. Tamás Gáspár Miklós szóba állt másokkal. Olyanokkal is, akik – mint én – a vesszőn kívül semmiben sem értettek egyet vele. Igen, de ehhez elegancia kellett. Ami neki a vérében volt.”

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner