Talán bizony ne azok kritizálják a szankciós konzultáció részvételi számait, akiket senki emberfia nem választott meg.
Mondtak már a magyar kormány szankciókkal kapcsolatos álláspontjára mindent. Hogy az infláció nem is szankciós, hiszen már tavalyelőtt elkezdődött, hogy hazugság az egész, mert nem a szankciópárti országokban magas az infláció, hanem nálunk, szankcióelleneseknél (bár az én fejemben ez inkább úgy áll össze, hogy nem véletlenül kalimpálunk mi jobban a szankciók ellen, mint azok, akiknek mindegy). Hogy az egész ezzel kapcsolatos kommunikáció álszent, mert a kormány minden szankciót megszavazott (mintha persze lenne az európai politikában mozgástér arra, hogy másként tegyen). Hogy a forint, meg az ársapka, meg az osztogatás, meg a Szijjártó drága gáza, meg a minden más az oka mindennek, nem a szankciók.
Ezek legitim politikai vélemények. Megválasztott országgyűlési képviselők fogalmazzák meg őket, vagy stallummal bíró közgazdászok, emberek, akiknek helyük van a közéletben.
amelyben a kormány – szintén teljesen legitim módon – minden magyar szavazót állásfoglalásra hívott. 1,4 millióan válaszoltak, a többiek nem éltek ezzel a sansszal.
Hogy ez most sok vagy kevés, az nézőpont kérdése – a választópolgárok teljes számához képest nem nagy szám, talán még a Fidesz-bázishoz képest sem, egy ügy mögött álló akaratként azonban óriási. Ennél jóval kisebb támogatottsággal bukott már meg Magyarországon kormányzati intézkedés – gondoljunk csak a netadóra vagy a vasárnapi boltzárra –, és a tanártüntetésekben is e létszám töredéke vesz részt aktívan, mégsem vonja kétségbe senki, hogy a tanári fizetésemelés ügye mögött tömegtámogatottság van.
1,4 millió ember egy ügy mögött – úgy, hogy közben jóformán senki nem látta fontosnak, hogy a szankciók mellett szavazzon – egyáltalán nem kevés.
De erről is legitim vita folyhat támogatottsággal rendelkező politikai szereplők között.
Azok viszont talán bizony
A nagy brüsszeli eurosárkány három feje közül – Tanács, Bizottság, Parlament – előbbi az uniós tagállamok demokratikusan megválasztott kormánytagjaiból áll; utóbbi pedig folyamatosan azt állítja magáról, hogy ő az EU egyetlen demokratikus intézménye, hiszen közvetlenül választják.
Ez ugyanakkor önmagában is tűri a vitát, hiszen a tagállamok szavazói ugyan valóban saját hazai pártjaik képviselőit küldik az EP-be, az európai pártcsaládok által képviselt politikáról már semmilyen fórumon nem szavazhatnak. Igencsak más képet mutatna az Európai Parlament, ha Manfred Webernek, Iratxe García Péreznek (ismeri őt amúgy valaki? Ő volna az EP-s szocialista vezér), Guy Verhofstadtnak, Philippe Lambertsnek és Terry Reintkének (ők vezetik a Zöldeket), Giorgia Meloninak és Marco Zanninak (az Identitás és Demokrácia szintén messzemenőkig ismeretlen vezetőjének) kellene Európa-szerte házalnia politikai elképzeléseikkel, és nem bújhatnának az adott esetben sokkal népszerűbb dolgokat képviselő tagpártjaik mögé.
Vagyis
Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság még csak nem is állítja magáról, hogy demokratikusan választották – jó okkal, hiszen a (fentebb ismertetett módon) áttételesen demokratikus Európai Parlament, illetve a nagy tagállamok közötti lókereskedelem útján áll össze.
Ursula von der Leyen székét Manfred Weber végtelen politikai inkompetenciájának és egy nagy visegrádi-német-francia alkunak köszönheti, biztosainak személye és portfóliója pedig további lókereskedelmi aktusok ezrei útján kristályosodott ki. Ez a folyamat bizony
amely a demokráciához legjobb esetben is csak többszörös áttételen keresztül kapcsolódik.
Nem mondom, hogy ez feltétlenül rosszul van így – a hatalmi politikának valahol szabályozott módon teret kell engedni, hiszen ha kidobnánk az ajtón, beugrana a vakablakon is.
Csak azt mondom, hogy
Jelenlegi posztján egy sincs. Vagy – legyünk nagyvonalúak – 2019-ben még volt hat darab egy füstös brüsszeli szobában.
Szóval keveslik a részvételt? Én meg a Von der Leyen-bizottság szavazóit keveslem. Nem ebből az üvegkalitkából kell téglákat dobálni a nemzeti konzultáción résztvevők létszámára.
Nyitókép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
Akkor akár azt is mondhatnám, hogy az a négy év, amely alatt nem csinál semmit az utolsó ciklusát töltő törvényhozó, kifejezetten hasznos és produktív időszak.
Nevezzük a helyi közösségek demokratikusan megválasztott vezetői iránti teljes tiszteletlenségnek.
És ha azt vesszük, ez a két óra a rendszerváltás utáni magyar politika történetében nem is rossz arány.
A német AfD vezetője az orosz energiát kívánja vissza, a Bizottság szerint hiába.
Daniel Defoe elismeréssel írt a II. Rákóczi Ferenc vezette magyar felkelésről, szerinte a magyarok ősi jogaik védelmében ragadtak fegyvert.
A rendszernek nem az a fontos, hogy mit mondanak vagy tesznek, hanem hogy rájuk nézzen mindenki.
A CSIS szerint az ukrán drónhadviselés jelentősen növelte az orosz veszteségeket.
