Mondtak már a magyar kormány szankciókkal kapcsolatos álláspontjára mindent. Hogy az infláció nem is szankciós, hiszen már tavalyelőtt elkezdődött, hogy hazugság az egész, mert nem a szankciópárti országokban magas az infláció, hanem nálunk, szankcióelleneseknél (bár az én fejemben ez inkább úgy áll össze, hogy nem véletlenül kalimpálunk mi jobban a szankciók ellen, mint azok, akiknek mindegy). Hogy az egész ezzel kapcsolatos kommunikáció álszent, mert a kormány minden szankciót megszavazott (mintha persze lenne az európai politikában mozgástér arra, hogy másként tegyen). Hogy a forint, meg az ársapka, meg az osztogatás, meg a Szijjártó drága gáza, meg a minden más az oka mindennek, nem a szankciók.
Ezek legitim politikai vélemények. Megválasztott országgyűlési képviselők fogalmazzák meg őket, vagy stallummal bíró közgazdászok, emberek, akiknek helyük van a közéletben.
A szankciós vita egy legitim vita,
amelyben a kormány – szintén teljesen legitim módon – minden magyar szavazót állásfoglalásra hívott. 1,4 millióan válaszoltak, a többiek nem éltek ezzel a sansszal.
Hogy ez most sok vagy kevés, az nézőpont kérdése – a választópolgárok teljes számához képest nem nagy szám, talán még a Fidesz-bázishoz képest sem, egy ügy mögött álló akaratként azonban óriási. Ennél jóval kisebb támogatottsággal bukott már meg Magyarországon kormányzati intézkedés – gondoljunk csak a netadóra vagy a vasárnapi boltzárra –, és a tanártüntetésekben is e létszám töredéke vesz részt aktívan, mégsem vonja kétségbe senki, hogy a tanári fizetésemelés ügye mögött tömegtámogatottság van.