Jubileumi turnéval érkeznek a német tökfejek!
Legendás power metal zenekar érkezik Budapestre, hogy fennállásának 40. évét ünnepelje, méghozzá a Beast in Black társaságában.
Mi belenőttünk Cseh Tamásba. Bereményivel együtt megérezte és pontosan elmesélte elmúlt évtizedeinket. Része lett a magyar kultúrának.
Nyolcvanéves lenne Cseh Tamás. Belém hasít a felismerés, hogy fiatalkorom egyik ikonja, akiről több személyes emlékem is van, immáron fizikailag egy szobor – s a műalkotás nekem nem tetszik.
Igaz, hogy én nem is a fiatalkori Cseh Tamást láttam viszonylag sokszor, hanem az ötvenes, nagy sztárt, aki akkor már befutott, amikor a nemzedékünk éppen csak megszületett a hetvenes évek közepén.
– aki ma lenne kereken nyolcvanéves. Ott volt már körülöttünk, otthon, bátyjaink kazettáin, a tévében, hallottuk, láttuk. Része volt a kultúrának, és a 20. század végén egyre több nemzedék ismerte meg.
Gyerekként nyilván nem értettük őt, még kevésbé a szerzőpáros másik felét, Bereményit, akinek tudását, értékét csak felnőttként fedezi fel az ember, de Cseh Tamás a nyolcvanas években már beleégett a kollektív tudatba azzal, ahogyan alkotótársával megérezte és pontosan elmesélte a hatvanas évek egyszerre izgalmas és fojtogató világát, a hetvenes évtized depresszióját és csontig hatoló, budapesti kietlenségét, miközben folyton személyessé tett sztorikban feleselt a magyar történelemmel, néha az első világháborúig, máskor még régebbre visszautazva az időben.
A politikáról majd később – mert Cseh Tamás személyiségében nem ez volt a döntő, sőt: azok tartották fontosnak ezt vele kapcsolatban, akik nem értették az egyetemes, univerzálisan magyar és pesti művészetét, amelynek lényege nemcsak a sorskérdések iránti érzékenység, hanem a legőszintébb, városi szerelmes dalok, a nem tudálékosan életidegen, hanem tisztán közvetlen, emberi filozófia.
Nem a mi nemzedékünk zenéje volt tehát, mégis valahogyan a miénk lett, mert annyi mindenről tudott hitelesen, őszintén szólni. Ezért nem meglepő, hogy már kamaszként ott ültem a Katonában Cseh Tamás egy-egy koncertjén, de ezek még passzív és ezért nem is valódi, személyes élmények. Igaz, erre már csak hónapokat kellett várnom. Nem sokat csöveztem életemben, de az egyik Cseh Tamáshoz kapcsolódik, amikor 1991 nyarán első barátnőmmel kimentünk egy szentendrei koncertjére, és visszafelé nem volt már semmi, egy épülőfélben lévő házban aludtunk hálózsákban a földön – ez 16 évesen persze álomprogram, nem is felejtettem el, még a koncertet sem.
A következő élmény pár évvel később a Jókai Klubban ért, ahol rendszeresen fellépett, és egy ilyen alkalommal a koncert után, amikor már alig pár ember lézengett, ő pedig a gitárját szerelgette egyedül, megszólítottam, majd idővel igazi kamaszos pofátlansággal cigarettát kértem tőle – meghökkentő volt, hogy nemcsak adott a piros Marlboróból, de beszélgetni is kezdett velem, miközben ott bent cigarettáztunk a színpad előtt. Már nem tudom felidézni, hogy miről folyt a szó, de a megtiszteltetést, a velem szemben álló történelmet akkor is nagyon jól éreztem. Meg is ittunk valamit együtt, de abból a hegyvidéki éjszakából a természetes viselkedése, közvetlensége maradt meg és a kilencvenes évek hangulata: nem tudom, mennyire gyakori manapság egy ilyen jelenet egy sztárral, de az akkori időkbe valahogyan belefért, hogy megtörténhet ilyesmi.
A kilencvenes évtizedben egyébként sok korábbi sztár vagy megmondóember megfakult vagy elnémult,
Hamar kiszúrta a politikai hamiskártyásokat és a terméketlen ideológiai háborút, ahogyan már a rendszerváltáskor is a lehető legmagasabb színvonalon osztotta a kommunistákat és politikai utódaikat.
Amikor az élesedő időkben letette a garast a jobboldalon, elérte őt is a ma már nagyon jól ismert kultúra-eltörlés light. Harminc-negyven éves, tengernyi életmű nem számít:
Pedig Cseh Tamást nem érdekelte a pártpolitika, az ő szemmértéke ennél sokkal magasabban volt, akár az emberi lét, akár a világ, akár a magyar nemzet nagy kérdései foglalkoztatták. Mert nem görcsösen, nem gúzsba kötve művészetének irányait, de foglalkoztatta mindez.
Később, már 27 évesen, 2002 nyarán láttam legközelebb személyesen. A választásokat pár hónappal korábban elveszítő volt miniszterelnök művészekkel találkozott egy szabadtéri, sátoros rendezvényen, ahol tudósítottam és fotóztam. Cseh Tamás nem beszélt, különösen nem szónokolt, csak beszélgetett, nézelődött. Nem osztotta az észt, ugyanis ez a ráokoskodó, mindent jobban tudó, mindenben állást foglaló vagy azt követelő értelmiségi attitűd soha nem volt rá jellemző. Én szólítottam meg azzal, hogy küldjek-e fotókat neki a rendezvényről. Nem különösebben izgatta, de azonnal elővette a névjegyét és a kezembe adta.
Nem azért ment el ilyen találkozókra, mert stallumra, dicsérő cikkekre vagy politikusi elismerésre éhezett. Oda ment, ahol jól érezte magát. Nem szerepeket játszott, ő volt „a” dalnok, a magyar élet egyik legjobb krónikása a huszadik század végén.
Ezt láthattam sokszor közelről, a beleélést, a művészeknél amúgy nem feltétlenül általános őszinte erőt, tiszta és mély gondolkodást, és mivel a közvetlenségét át is élhettem, úgy tekintek rá, mint a magyar kultúra olyan nagy alakjára, akit érthettem talán – de a szellemét megéreztem mindenképpen.
A névjegye, amely valójában persze nem az a kis papír volt, hanem a lenyűgözően sokoldalú és számomra mindig is otthonos művészete, harmincnégy éves koromig, 2009-es haláláig élőben, szinkronban kísérte utamat az életben. Harmincnégy év talán egy élet fele.
Az életünk egyik fele.
Fotó: Névai Gábor