Nyolcvanéves lenne Cseh Tamás. Belém hasít a felismerés, hogy fiatalkorom egyik ikonja, akiről több személyes emlékem is van, immáron fizikailag egy szobor – s a műalkotás nekem nem tetszik.
Igaz, hogy én nem is a fiatalkori Cseh Tamást láttam viszonylag sokszor, hanem az ötvenes, nagy sztárt, aki akkor már befutott, amikor a nemzedékünk éppen csak megszületett a hetvenes évek közepén.
Mi belenőttünk Cseh Tamásba
– aki ma lenne kereken nyolcvanéves. Ott volt már körülöttünk, otthon, bátyjaink kazettáin, a tévében, hallottuk, láttuk. Része volt a kultúrának, és a 20. század végén egyre több nemzedék ismerte meg.
Gyerekként nyilván nem értettük őt, még kevésbé a szerzőpáros másik felét, Bereményit, akinek tudását, értékét csak felnőttként fedezi fel az ember, de Cseh Tamás a nyolcvanas években már beleégett a kollektív tudatba azzal, ahogyan alkotótársával megérezte és pontosan elmesélte a hatvanas évek egyszerre izgalmas és fojtogató világát, a hetvenes évtized depresszióját és csontig hatoló, budapesti kietlenségét, miközben folyton személyessé tett sztorikban feleselt a magyar történelemmel, néha az első világháborúig, máskor még régebbre visszautazva az időben.
A politikáról majd később – mert Cseh Tamás személyiségében nem ez volt a döntő, sőt: azok tartották fontosnak ezt vele kapcsolatban, akik nem értették az egyetemes, univerzálisan magyar és pesti művészetét, amelynek lényege nemcsak a sorskérdések iránti érzékenység, hanem a legőszintébb, városi szerelmes dalok, a nem tudálékosan életidegen, hanem tisztán közvetlen, emberi filozófia.
De övé volt az indián kultúra, a bakonyi táj, a pesti flaszter, a múlt, a jelen – és ma már látjuk, hogy a jövő is.
Nem a mi nemzedékünk zenéje volt tehát, mégis valahogyan a miénk lett, mert annyi mindenről tudott hitelesen, őszintén szólni. Ezért nem meglepő, hogy már kamaszként ott ültem a Katonában Cseh Tamás egy-egy koncertjén, de ezek még passzív és ezért nem is valódi, személyes élmények. Igaz, erre már csak hónapokat kellett várnom. Nem sokat csöveztem életemben, de az egyik Cseh Tamáshoz kapcsolódik, amikor 1991 nyarán első barátnőmmel kimentünk egy szentendrei koncertjére, és visszafelé nem volt már semmi, egy épülőfélben lévő házban aludtunk hálózsákban a földön – ez 16 évesen persze álomprogram, nem is felejtettem el, még a koncertet sem.