„Idegeneket hív…”

Gyerekkoromban volt egy mese arról, ki lopta el a süni almáját. Minden állat letagadta, a medve is azt mondta: „Én nem!”, de az egyik pofája feldagadt, pont egy almányi dudor látszódott.

Talán soha nem voltunk még annyira rászorulva a megváltásra, mint most.
„Talán soha nem voltunk még annyira rászorulva a megváltásra, mint most. Nehezebb volt már. Sokkal nehezebb.
Nagyobb nyomor, nagyobb iszony, több betegség, járvány, pusztulás, vigyorgó halál, több háború, rabszolgaság, kilátástalanság, szenvedés, földhözragadtság, ostobaság, sötétség, piszok, patkány, pestis, elnyomás, rothadás, bűz, „egyke és sivár bűn”, mindenből volt már több.
Csak ürességből nem volt több soha. Üres minden. A lélek és a szív a legüresebb. Mert nincsen már semmi, ami biztos. Ami kapaszkodó.
Nincsen már Isten. Nem halt meg, ó dehogy! Mi tagadtuk meg. Mint a haldokló nagypapát, aki hajdan a család körében búcsúzott el mindentől, de ma betesszük az elfekvőbe.”