„ 2010 óta nagy következetességgel zajlott az államigazgatási szervezet centralizálása, már a kezdő kormány struktúrája eltért (tudatosan) az uniós tanácsi konfigurációtól. A döntéshozatal gyorsítása címén a független, kontroll-feladat ellátására képes szervezeteket semlegesítették, meggyengítették; elég arra utalni, hogy az Alkotmánybíróság illetékessége gazdasági ügyekben majd csak akkor áll vissza, ha az államadósság GDP-arányos mértéke az 50 százalékos szint alá csökken – az sem jövőre lesz.
Az illiberális állam meghirdetése olyan következményekkel is járt, mint az érdekszervezetekkel való érdemi párbeszédnek, a társadalmi egyeztetésnek, a civil szervezetek bevonásának az elhalása. A rendeleti kormányzás immár két éve alatt a közpénzek nyilvánossága beszűkült, az Országgyűlés ellenőrző funkciója jelentőségét vesztette.
Hogyan lesz most képes és hajlandó a magyar politikai berendezkedés ténylegesen, nemcsak formailag integrálni azokat az uniós kondíciókat, amelyek a belső fékek és ellensúlyok működését feltételezik és ki is követelik?
A megszakítatlan kormányzás tizenkét éve alatt minálunk olyan személyi, nézetrendi, párthátterű homogenitás alakult ki a vezetői szinteken, amelyben az ellenőrző funkciókra létrehozott gazdasági, számvizsgálói, belső ellenőrzési apparátustól nehéz lenne elvárni a kormányszervek működésének érdemi kontrollját.”