A fenti narratíva mindig is téves volt, de a legutóbbi választás eredménye csak egyértelműen megmutatta, hogy Izrael nem olyan, mint azt Washingtonban, Brüsszelben vagy Berlinben elképzelik. A zsidó lakosság 40%-a ugyan „szekulárisnak” nevezi magát, de még ők is megülik a főbb vallási és nemzeti ünnepeket. Ofir Haivry izraeli politikai filozófus egy írása szerint a mezüzét az izraeli zsidó családok 95%-a helyezi el otthonában, a fiúgyermek körülmetélését a születés utáni 8. napon a családok 98%-a gyakorolja. Ehhez képest idehaza hányan keresztelik meg gyermekeiket, vagy teszik ki a keresztet otthon?
Miért lepődnénk tehát meg, hogy Izraelnek nemzeti-vallásos kormánya lett?
Izrael nem szekuláris állam, az egyház és az állam nincsen teljesen szétválasztva, és bizony az állami rabbinátus beleszól olyan dolgokba, mint házasság, válás vagy betérés. Sábát alatt az élet megáll az országban. A fiatalok katonai szolgálatot teljesítenek; akik pedig nem szolgálnak, eltekintve a baloldali tudatos kerülőktől, valószínűleg maguk is vallásosok. Tel-Avivnak nagy meleg közössége van, de ugyanez elmondható Budapestről és Varsóról is – ettől az ország még nem lesz baloldali.
A zsidó lakosság maradéka a vallásos spektrum valamely pontján helyezkedik el a maszorti hagyományörzőktől az ultraortodox hárédiig. Ráadásul a demográfiai folyamatok csak ezt a képet erősítik, 2050-re minden harmadik izraeli zsidó ultraortodox lesz. Az, hogy legalább három vallásos párt bejutott a Kneszetbe, és kormánytényezők lehetnek, nem egy vallásos fanatikus szekta hatalomátvételét jelenti, hanem egy normális, organikus fejlődés eredményét.
Az amerikai-izraeli kapcsolatok romlása furcsa kritika, hiszen