Ma egy olyan Magyarországon élünk, ahol valaki hiába az unokabátyám, sokkal fontosabb ennél, hogy egy barom. Interjú.
„Szoktál a közösségi médiában kommenteket olvasni?
Szoktam.
Feldühít az ott gyakran látható emberi sötétség?
Az állami vállalat (Alföldi a Nemzeti Színházat szokta ezzel a névvel illetni – a szerző) után engem már nem dühít fel semmi. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá.
Új rendezésed, a Centrál Színházban látható magyartenger mintha csak a magyarok legtipikusabb rosszindulatú kommentjeiből állt volna össze.
A darabot nem én írtam, hanem Bíró Bence. Nem kell csak a kommentekre leszűkíteni a dolgot, az utcán is így beszélnek: a darab szövegét olvasva azt éreztem, hogy az emberek ma ezekről a témákról így kommunikálnak egymással.
Ezt szomorúnak tartod?
Eléggé. Minimális megértés és szolidaritás nélkül kommunikálnak dolgokról teljes meggyőződéssel.
A darab elég sötét képet fest az ország lelkiállapotáról, a végét mégis inkább reménytelinek éreztem. Mintha még valahol mélyen továbbra is meglenne az a közös emberi minimum, ami még összetart minket.
Nem gondolom, hogy ez egy közös emberi minimum, szerintem ez a szeretet jelenléte. Lehet, hogy egy barom az unokabátyám, de az unokabátyám. Csakhogy ma egy olyan Magyarországon élünk, ahol valaki hiába az unokabátyám, sokkal fontosabb ennél, hogy egy barom. Ebben a darabban megbocsátják egymásnak – bocsánat a szóhasználatért – a faszkalapságot, mert a szeretet ettől még nem múlik el. Talán furcsa lehet, de a magyartenger a szememben egy iszonyatosan pozitív előadás. Ez a darab arról szól, hogy az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. A szeretet még a legnehezebb helyzetben is ki tud nőni, legalábbis a darabban. Az életben sajnos nem így van, pedig szerintem ez lenne a normális.
Meg tudod bocsátani a baromságát azoknak, akik egykor közel álltak hozzád?
Az árulást nem tudom megbocsátani, minden mást igen.”
Nyitókép: MTI, Balogh Zoltán