A megszállás sötét napja

„Az ötvenhatos forradalom, a rákosista kommunista diktatúra elleni felkelés október utolsó hetében robbant ki egy napfényes, őszi délutánon. Az eleinte békés felvonulást, tiltakozást október 23-án éjjel, a Magyar Rádió előtti ávéhás vérengzés változtatta forradalommá, fegyveres harccá.

Köd borult Budapestre, egyre-másra alakultak ellenálló csoportok a főváros különböző kerületeiben – mint például a Corvin-köz, a Tűzoltó utca, a Tompa utca, az Üllői út, a Rákóczi út, a Boráros tér, a Baross tér, a Madách tér, a Széna tér, a Móricz Zsigmond körtér, a Soroksári út, Újpest, Rákospalota, Csepel térségeiben… –, ahol felvették a harcot a munkások, az egyetemisták, az átállt katonák, pesti-budai srácok először az ávéhás osztagok fegyvereseivel, majd a Kilián-laktanyát parancsnokló Maléter Pál sorkatonáival és később a beözönlő szovjet tankokkal, páncélosokkal.

A tartós köd kedvezett a forradalmároknak, mert a szűk utcákat, rejtett átjárókat a házak között csak a magyar forradalmárok ismerték, amíg a szovjet kiskatonák egyre-másra zsákutcába, csapdába estek. A hősies küzdelem, amely az ország egészére kiterjedt, falvakban, városokban, nagy ipari centrumokban, gyárak munkástanácsaiban – például Szeged, Debrecen, Békéscsaba, Pécs, Komló, Győr, Sopron, Miskolc, Ózd nagyvárosaiban – és a politikai háttértárgyalások látszólagos sikerei úgy tűntek, meghozták a magyarság számára a várva várt függetlenséget. De 1956. november 4-e lett az a nap , amikor ismét, mint annyiszor, elárulták a magyar népet.”

Nyitókép: Mandiner-archív