Magyar védőbástya: Orbán győzelme a nemzetközi baloldal veresége

Mi köti össze Budapestet Rómával, Jeruzsálemmel és Washingtonnal? Szerintem a magyarok nincsenek is tisztában vele, de csakis nekik köszönhető, hogy a baloldali cancel culture-cumani nem temette maga alá az egész Nyugatot. Sőt! Azon a bizonyos április 3-i estén fellobbant az európai konzervatív forradalom szikrája Budapesten. Egy második, ezúttal világszintű rekonkviszta szikrája. Már régóta érlelem magamban ezeket a gondolatokat, de végül akkor döntöttem úgy, hogy papírra is vetem őket, amikor Orbán Viktor Benjamin Netanjahunak írt gratuláló üzenetét olvastam:

Kettejüket régóta szilárd barátság köti össze. A barátság alapja a közös világlátás (shared vision – ahogyan egy progresszív amerikai újság írta Trumppal és Orbánnal kapcsolatban). Összetartja őket az a bánásmód is, amellyel igyekeznek mindkettejüket elszigetelni ellenfeleik, mivel sokaknak kellemetlen az a kérlelhetetlenség, amellyel büszke nemzeteiket vezetik. És barátságuk alapját képezi, hogy mindketten érzik: a nemzeteken átívelő konzervatív közösséget egy láthatatlan erő tartja össze (a globalizmus széplelkű harcosainak rögeszméiben már egy konzervatív internacionálé rémképe lebeg).

Véleményem szerint a csápjaival a világ minden zugába elérő, magát tudatosan és jól szervező baloldal arra akarta felhasználni a járványt és az annak nyomán fellépő gazdasági-társadalmi összeomlást, hogy arab tavaszok és színes forradalmak második hullámát idézze elő – ezúttal nyugaton. Immár nem Kadhafi, Mubarak és érintőlegesen – az önálló külpolitikára való törekvés miatt – Berlusconi voltak a célpontok, hanem Trump és az ő szövetségesei. Azok, akiknek sikerült korábban soha nem tapasztalt békét, rendet és stabilitást teremteni a világban (gondoljunk csak az Izrael és Egyesült Arab Emírségek, valamint az Izrael és Bahrein között aláírt Ábrahám-megállapodásokra, amelyek a Nobel-békedíjjal kitüntetett Obama idejében teljességgel elképzelhetetlenek voltak).

Trump megdöntése után a jól ismert manipulációs eszközökkel, a hatalmas média és jogi apparátus gátlástalan felhasználásával Netanjahut és a többi konzervatív vezetőt vették célba. Az akciósorozatot Orbán félreállítása tette volna teljessé – Magyarország volt az utolsó, még talpán lévő dominó. De

nem sokkal később Svédországban, majd Olaszországban is a konzervatívok győztek.

Április 3. éjjelét Budapesten töltöttem. Jól emlékszem, micsoda feszültség volt a levegőben. Hogy világos legyek: nem annyira a Fideszhez közel állókon láttam a feszültséget. Ők bíztak benne, hogy le tudják győzni azt a szedett-vedett szövetséget, amelyet Brüsszel a kommunistáktól a neonáci Jobbikig verbuvált Orbán legyőzésére. Európa többi része volt feszült. Tisztában voltak vele, hogy ismét a Duna mentén van az utolsó megdöntendő bástya. „Magyarországi Viktor” legyőzése és Buda eleste 2022-ben valami hasonlóval járt volna az igazi Európa szempontjából, mintha – mutatis mutandis –1683-ban a Sobieski János lengyel király és az itáliai Savoyai Jenő által vezetett seregek nem érkeztek volna meg az utolsó pillanatban Bécs alá, megmenekítve a várost, s ezzel a kereszténységet. 

De vegyünk a közelmúltból egy másik példát. Azok, akik most Orbán ellen Rómából, Berlinből, Párizsból, Brüsszelből, New Yorkból szervezkedtek, ugyanazok, mint akik 1956-ban üdvözölték és támogatták a szovjet inváziót. Azok, akik uszították a Vörös Hadsereget, hogy katonái magyar diákokat és munkásokat mészároljanak le. Bennem, olaszban, a forradalommal kapcsolatos emlékek keserédes elegyet alkotnak. Egyrészt ott vannak

az olasz jobboldali ifjúság számára rendezett „Atreju” találkozón 2019-ben. Másrészt emlékszem azokra a szégyenletes gyűlölködő írásokra is, amelyeket az Olasz Kommunista Párt és a Demokrata Párt  későbbi nagyágyúi jegyeztek a L’Unità hasábjain. Ezekben ellenforradalmároknak bélyegezték a szabadságot követelő magyar fiatalokat, és arra buzdították a szovjet tankokat, hogy zúzzák szét a pesti srácokat és velük együtt az álmaikat is. Nem véletlenül idézte fel Orbán Viktor néhány napja, a forradalom évfordulóján: „ha a Nyugat nem árul el bennünket – 1945 után másodszor is –, sikerrel járhattunk volna.”

Mantraként ismételgetem, amerre csak járok: hihetetlen és gyomorforgató nézni Olaszországból, ahogyan ezek a mi volt kommunistáik, akik mint valami visszaváltható műanyag üdítős palack, a Demokrata Párt színeiben vannak még mindig jelen a közéletünkben, azzal vádolják a saját nemzetének érdekeit védő Orbánt, hogy összejátszik az oroszokkal. Ők, akik a kényelmes római és milánói foteljeikből szurkoltak a Vörös Hadsereg tömeggyilkosainak, merészelik megvádolni a magyar miniszterelnököt, akinek volt bátorsága színpadra lépni 1989-ben a Hősök Terén és követelni, hogy a szovjetek hagyják el Magyarországot. Felfoghatatlan.

Ugyancsak felfoghatatlan, hogy ugyanezek a személyek és az elvtársaik világszerte ma úgy viselkednek, mint akik beleszólhatnak az új izraeli kormány összetételébe. Abba, hogy ki lehet miniszter és ki nem. Túlzottan is hozzászoktak ehhez, miután anélkül uralkodtak Olaszországban és más dél-európai országokban, hogy választásokat nyertek volna. Mindig veszítettek, mindig a nép ellen voltak, mégis mindig hatalomban. 

Nem túlzás tehát:

Azt gondolták, hogy elsöprik az útból az utolsó akadályt, de a magyarok állva maradtak, és az ő állásaikból indult el az európai konzervatívok rekonkvisztája, egyik országot a másik után visszahódítva. Először jött az iszlamizálódás határán lévő Svédország, majd a jóval fontosabb Olaszország és Izrael (itt érdemes megjegyezni, hogy az első két külföldi vezető, aki gratulált a Netanjahunak, Orbán és Meloni voltak). 

Kevesen vannak, akik Budapesten tudják, de Magyarország és Orbán az olasz választási kampány főszereplői voltak. A teljességgel a baloldal által kézben tartott médiumok nap nap után ilyen főcímeket harsogtak: „Ha a jobboldal győz, Olaszország olyanná lesz, mint Magyarország”. A jobboldal mindezt köszönte szépen, mivel az olaszok ismerik Magyarországot. Budapest az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont, ahonnan lelkesen mesélik a hazatérők milyen rendet, tisztaságot, és különösen: az idehaza már csak az emlékeinkben élő közbiztonságot tapasztaltak. Egyes baloldali vezetésű városok ugyanis mostanra veszélyes dzsungelekké változtak, ahol a becsületes polgárok távoli vidékekről érkező vadászok hordáinak könnyű prédáivá lettek. Ez a helyzet pedig most már mindenki számára elviselhetetlenné vált, politikai hitvallástól függetlenül. Úgyhogy, amikor a baloldal azt mondta, hogy „Meloni és Salvini kormányzása esetén Budapestté fog változni az ország”, ellentétes hatást értek el: sokkal inkább felpezsdítették az olasz jobboldali választók fantáziáját.

Persze tudom, hogy Netanjahu győzelme többet nyom a latba. Izrael sakkfigurája számos geopolitikai táblán megkerülhetetlen: a Közel-Keleten, az orosz–ukrán kérdés tekintetében, a Földközi-tenger térségében (gondoljunk csak például a Netanjahu és Salvini közötti energetikai tárgyalásokra, amelyek értelmében az Izrael és Egyiptom partjainál lévő lelőhelyekről az EastMed vezetéken keresztül érkezhetett volna gáz Európába). Na és persze a 2024-es amerikai elnökválasztás  és a republikánusok miatt is. Ha az Egyesült Államokban is sikerülne megtörni a globális demokraták, az Antifa, a BLM, a cancel culture hatalmát, egy új és jobb időszak köszönt majd be a világpolitikában. Ennek az új történetnek az első oldalát pedig Magyarország írta.

Fordította: Rosonczy-Kovács Mihály

Nyitókép: Johanna Geron / POOL / AFP