„Mindszenty József bíborosról az átlagos magyar olvasó nem tud sokat. Jó esetben emlékszik arra, hogy a kommunista uralom alatt bebörtönözték, 1956-ban a forradalom napjaiban egy rádióbeszédet mondott, majd a szovjet invázió után az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült, és innen csak 1971-ben távozott.
Mivel Mindszenty a kommunista elnyomás áldozata, ráadásul – ellentétben az 1964 utáni püspökökkel – soha nem hódolt be a pártállamnak, nem meglepő, hogy személye már a rendszerváltás előtt is az állhatatosság és az igaz keresztény hit szimbólumának számított.
Abban, hogy ez a Mindszenty-kép széles körben elterjedhetett, nagy szerepe volt a pártállami propagandának is, amelynek számára a maradinak és reakciósnak megbélyegzett főpap volt az ideális ellenfél. Ikonikus figuraként ő szerepelt a kommunista pamfletek és karikatúrák címlapján, így az egyszerű halandó, aki a pártállami propagandának csak a hazugságait észlelte, arra következtethetett, hogy Mindszenty valójában egy pozitív figura, ha ennyit szidják.
A Mindszenty-kultusz a rendszerváltás után újult erőre kapott, és 2022-re elérte azt a szintet, hogy személye a NER emlékezetpolitikájának legfontosabb egyházi vonatkoztatási pontjává vált. Mindez azonban nem a Mindszentyvel kapcsolatos kutatások miatt, hanem azok ellenére történt.
Somorjai Ádám bencés szerzetes és Virt László hittantanár éppenséggel az egyház felől vizsgálták az érintett tevékenységét, de az általuk feltárt dokumentumok még ezzel az optikával is azt bizonyítják, hogy Mindszenty személye teljesen alkalmatlan arra, hogy kultuszt építsenek köréje (alábbi írásom az ő kutatásaikra alapul). Az ugyanis, hogy valakit az elveiért üldöztek a kommunizmus alatt, önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy az érintettet boldoggá avassák.”
Borítókép: Földházi Árpád