„A lányom a 2015-ös cserkészdzsemborin történetesen éppen Hiroshimában volt a hetvenedik évforduló napján; ő mesélte, hogy az amerikai fiatalokban lelkiismeret-furdalás vagy megbánás helyett inkább egyfajta büszkeség volt. Helyesnek tartották a tömegpusztító fegyver bevetését, mondván, ezzel megakadályozták a konfliktus további elhúzódásából adódó esetleges még nagyobb veszteséget. Mert az ő országuk a világbéke humánus őrizője. Akik azonban időben közelebb voltak ehhez a rettenethez, és a történéseket képesek árnyaltabban látni, mint az amerikaiak, jól tudták, hogy egy nukleáris háborúban nincsenek győztesek. Valószínűleg azért is maradt el az 50-es, 60-as években a harmadik világháború, mert mindkét szuperhatalom rendelkezett atomfegyverrel, és például a szovjetek leszerelték 1962-ben a karibi térségbe frissen telepített rakétáikat, amikor igazán felforrósodott a helyzet.
Az utóbbi hetekben, a kubai válság óta talán először, újra fel-felröppentek gondolatok, mondatfoszlányok az atomfegyver bevetésével kapcsolatban. A brit miniszterelnök, az amerikai, az ukrán és az orosz elnök is célozgatott rá. Amíg csak az USÁ-nak volt, addig voltaképpen kockázatmentesen lehetett alkalmazni, hiszen nem volt mód a válaszcsapásra. Amióta többszereplőssé vált ezeknek az eszközöknek a birtoklása, azóta az erőseknek önmérsékletet kell tanúsítaniuk.