Nádas, Orbán, háború – nagy magyar író menni nyugat, mondani buta rémhír

Az építészek, ügyvédek és más jeles szakmák képviselői különféle továbbképzésekre járnak, ahol ezek elvégzése után krediteket kapnak – ez szükséges munkájuk folytatásához. Egy kutatóintézetben dolgozó kutatónak időről időre publikálnia kell újabb és újabb tanulmányokat – ezzel mutatva, hogy termőre fordul a munkájára fordított alapítványi- vagy közpénz.

A baloldali potentátoknak pedig időről időre illik egy-egy nyugati lapnak felmondani a megfelelő paneleket, amelyekkel egyszerre önkolonializáló módon ismét hitet tesznek a centrum mellett,

Bizonyos szint felett mindenkinek így kell tennie, aki szeretne „fehérnek” számítani.

Frantz Fanon olyan szépen megírta ezt a Fekete bőr, fehér maszkok című kötetében: a martinique-i néger nagyon szeretné magát fehérnek gondolni, és ha másik fajtájabelivel találkozik, azt méricskéli, a másik vajon butább-e, kevésbé tiszteletreméltó-e, s összességében: feketébb-e, mint ő.

Mi mással tudná bizonyítani – nyelvhasználata, öltözködése és egyéb, kompenzáló külsőségek mellett – a centrum felé, hogy ő amúgy származása ellenére „fehér”, mint azzal, hogy saját fajtája lenézésében is utánozza a gyarmattartót, hozzájárulva az elnyomó diskurzus fenntartásához?

Természetesen mindez Nyugat- és Kelet-Európa-relációban nem ennyire brutális, szó sincs rabszolgatartásról (csak agy- munkaerő- és tőkeelszívásról), sem ideológiai kényszerítésről (csak jogállamisági eljárásokról, pénzvisszatartásról, kibabrálásról), pusztán a könyörtelen narratívaharcról. A kultúrrasszizmus gőze pedig óhatatlanul megemelgeti a közöseurópa-fedőt, és kiszökik különféle irányokba: maradizásba, rasszizmusvádba, LMBTQ-ellenességbe, vagy éppen autokratázásba, oroszpártizásba, mikor mi éppen a „nem fehér” megfelelő jelzős szerkezete.

Ha az említett transzfehér illető kellőképpen internalizálja is ezt a furcsa öngyűlöletet, amelynek során önmagát határolja el saját nemzeti közössége nagyobbik felétől,

és már az indulat is kiveszik belőle, a puszta megszokás marad.

Igazán magasra persze az emelkedhet ebben a műfajban, aki erre rá tud tenni egy-egy lapáttal, vagy éppen maga szolgál újabb és újabb hasonló jelzős szerkezetekkel. Az olyasmi, mint a hétkredites továbbképzős hétvége vagy egy Q1-es folyóirat bevezető tanulmánya: főnyeremény.

A különbség, hogy míg ezek költségeit az ember saját maga állja, a nemzetközi sajtóban puffogtatott kreditvadászat költségei az egész nemzetet terhelik.

Nádas Péter író Neue Zürcher Zeitungnak adott interjúja kapcsán paródiát szerettem volna írni első nekifutásra. Elvégre van valami megmosolyogtató abban, amikor egy szebb napokat látott humorista viccelődését öt év lauffal halálosan komolyan mondja a kérdező újságíró mikrofonjába az ismert író.

„Az ismétlődő gesztusaink, ahogy képtelenek vagyunk túllépni az unalmas önismétléseinken. Mindez mulatságos, ha éppen nem tragikus” –, de igen drága vicc ez nekünk, magyaroknak, mert nem csupán Bödőcs Tibor ikonikus jelenetére hajaz Nádas Péter NZZ-nek adott interjúja, s benne a megállapítás,

Az, hogy az ukrán nacionalisták, élükön éppen a főállású szoborrongáló-maffiózó Viktor Balogával, arról delirálnak, hogy majd jönnek a magyarok és visszaveszik Kárpátalját, mondhatni a mindennapi ügymenet része: az ukrán nacionalisták magukat adják, a hátukon hatalomba avászkodó politikusok szintén. Hogy narratívájuk geopolitikai okokból egybeesik a szentséges nyugati fősodorral, pillanatnyi helyzeti adottság – gondoljunk csak arra, milyen sebességgel csavarták le a banderista náci csoportok miatti aggodalmat Nyugaton, és vált az emberevő bakancsosok listázásából a honvédő patrióták dicséretévé megannyi cikk és videó. Az sem szokatlan, hogy Orbán nemzetpolitikáját szeretik a revizionizmus előszobájának rémálmodni, ebben tökéletesen egymásra talál a hazai baloldal egy része és a kisantant megélhetési rettegők népesebb tábora.

Ugyanakkor békeidőben mindez téttelen civakodás, ideológiai kidobós, vicces vagy kevésbé vicces odamondogatás, a gondolkodással járó erőfeszítést megspóroló módon felmondott közhelygyűjtemény, semmi több. Vajúdnak a hegyek – nagyinterjú a nagy íróval – és frázisegereket szülnek (az autokratázás, maffiaállamozás, populistázás most is az – igazán kár, hogy ez nem volt elég a nyugati kreditekhez).

Ám háború idején, amikor az egyik hadviselő ország történetesen a szomszédunk, és területén él százezernyi magyar lélek,

Nádas nem kevesebbet állít, mint hogy az EU- és NATO-tag Magyarország

• azért állomásoztatott csapatokat a háború kitörésekor Ukrajna határán, hogy megtámadja szomszédját,
• mert „valószínűleg a magyar miniszterelnök kapott néhány ígéretet Putyintól” – nem fejti ki, de feltehetőleg Kárpátalja vonatkozásában.

Örvendetes, hogy az orosz szándékokat illetőleg a nyugati hírszerzésnél is tájékozottabbnak érzi magát a kies zalai Gombosszeg faluban élő író úr. Kár, hogy a jóval közelebb lévő Kárpátalja kapcsán nem volt ennyire figyelmes.

Pedig éppen elég beszámolót hallani az utcai és kocsmai magyarellenes beszólásokról Kárpátalján még azoktól is, akik korábban békében éltek magyar szomszédjaikkal; miközben özönlenek a megyébe a háborútól sokkolt, kétségbeesett, tehát efféle rémhírekre fogékony menekültekkel; és Zelenszkij elnök úr szíveskedett kiosztani néhány ezer kalasnyikovot a lakosság körében, amikből tudomásunk szerint nemzetiségiek nem kaphattak, a nacionalista szomszéd viszont igen, csak kérnie kellett.

Ilyen körülmények között némi vodka és egy ukrán nacionalista (vagy épp orosz provokációs) felület által felhabosított hasonló interjú híre beláthatatlan következményekkel jár.

Nádas Péter valószínűleg nem mérte fel – ahogy Márki-Zay sem, amikor annak idején a kárpátaljai magyarokat bélyegezte oroszpártiaknak –,

Ez önmagában igen szomorú fejlemény, és kissé átértékeli a mindenkinél magasabban álló, mindenkinél távolabb látó és mindenkinél okosabb csúcsértelmiségi megítélését.

Arra már gondolni sem merek, ha esetleg Nádas tisztában volt a szavai várható hatásával a határ túloldalán, de fontosabb volt számára az említett kredit – vagy belső meggyőződésből: egy odamondás a gyűlölt Orbán-rezsimnek –, mint embertársai biztonsága. Ez teljesen elképzelhetetlen lenne. Marad hát az első verzió, ahonnan még van visszaút.

Nádas szavaival élve: „Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését”.

Fotó: MTI