Nem szeretem, ha valaki diktatúráról beszél itt és most

„Gyerekkoromban 1956 tabutéma volt. Hallgatás és hazudozás (»ellenforradalom, fasiszta csőcselék randalírozása« stb.) vette körbe a hivatalos megnyilatkozásokban. Otthon, Gyöngyösön, persze más volt a helyzet. A szüleim – ha félelemmel is a hangjukban – meséltek a magyar októberről, és hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Diszkréten, nehogy feljelentsen valamelyik szomszéd. A középiskolás társaim többsége nem ismerte Nagy Imre nevét és fogalma sem volt arról, mi történt annak idején az őszi hónapokban Magyarországon.

Amikor ’81 őszén 18-19 évesen együtt katonáskodtunk – többek közt – Orbán Viktorral Zalaegerszegen, akkor a magyar forradalomról és szabadságharcról fokozott harckészültséggel, megerősített őrszolgálattal és laktanyaelhagyási tilalommal emlékezett meg a Kádár-rendszer hadserege. Ők is féltek.

Aztán az ország egyik legjobb egyetemén, az ELTE jogi karán is megtapasztaltam, mennyire nem ismerik a diákok az akkori eseményeket. Tabu, hallgatás és félelem. Így működött a diktatúra.

A hazugság kultúrájában 1986 hozott először érezhető változást. A 30. évfordulón illegális konferenciát szervezett a demokratikus ellenzék, 56-osok részvételével. A terjedő szamizdatokban, külföldről becsempészett könyvekben szivárogtak be egyre erősebben a tények és az igazság a forradalomról. Az, hogy milyen felemelően nagyszerű volt lerázni a kommunizmus rabigáját néhány pillanat alatt. Az, hogy milyen elpusztíthatatlanul ott élt a népben a szabadságvágy.

Az, hogy hogyan árulták el Kádárék társaikat, hogyan végeztek ki százakat, köztük a kormány tagjait és Nagy Imrét, a miniszterelnököt. Az, hogy a szovjet (orosz) csapatok hogyan verték le újra a szabadságharcunkat.

Sokkoló volt 1989-90-ben, a rendszerváltáskor szembesülni több generációnak mindazzal a gaztettel, azzal a vérrel és bűnnel, amiben a Kádár-rendszer fogant, és amiről szinte semmit sem tudtak a félelem és a hazugságok miatt.

Nos, hát innen érkezünk. Ezért nem szeretem, ha valaki diktatúráról beszél itt és most, miközben nem tudja, milyen is a valódi önkény és elnyomás. És ezért nem szeretem azt sem, amikor sokan célt tévesztenek, Moszkvát és Brüsszelt egy kalap alá veszik. Minket Moszkva vérbe fojtott, elnyomott és megnyomorított akaratunk ellenére. Ezrek vére tapad a kézéhez, százezreknek pedig menekülniük kellett a szovjet szocializmus elől.

Az Európai Uniót, „Brüsszelt” mi választottuk. Népszavazáson úgy döntöttünk, hogy a magyarok évszázados álmát valóra váltva végre formálisan is a nyugat része kívánunk lenni. A magunk kultúráját megtartva, közép-európai identitásunkra támaszkodva akarjuk erősíteni a demokráciára és piacgazdaságra épülő Európát. Lehetnek vitáink, de mi ide tartozunk. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk a mindennapos küzdelmekben. 1956 emléke és áldozata erre kötelez minket.”

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs