Át kell vinnünk hazánkat a túlsó partra

„Főtiszteletű püspök úr! Főgondnok úr, tisztelt főjegyző urak! Tisztelt ünneplő gyülekezet! Kedves református testvéreim!

Pedig olyan jó lett volna dicsekedni! Persze mértéktartó, református módon, de így, Szabó püspök urunk prédikációi után – ami mindig egyben megintés is – erről most már szó sem lehet. Ezért inkább arról fogok beszélni, hogy ahol nagy a szükség, közel a segítség. És mennyire így volt ez azon a szörnyű napon, amikor Szabó püspök úrral együtt bejártuk a Ráday kollégium kiégett –folyosóit. A zaklatott percekben azonban már ott volt a remény is. Mint hallhattuk, a tragédia másnapján azonnal megindult az adakozás, s alig telt el pár nap, máris több millió forint gyűlt össze a szükséges munkálatokra, és az otthon nélkül maradt kollégisták megsegítésére.

Honnan ez az erő? Amikor a régi, a Ráday utca felőli bejáraton lép be az ember az épületbe, egy monumentális lépcsősor fogadja. Az első lépcsőfordulóban pedig rögtön szembe találja magát egy szoborcsoporttal. Kálvinnal, Bézával, Knoxszal, Bocskai­val és a református hit többi hősével. Úgy fogadják az embert, mint egy szigorlatoztató bizottság – és ez nem is áll messze a valóságtól. Az ősök tekintete megmér bennünket, azokat is, akiket a szószékre, azokat is, akiket a katedrára és azokat is, akiket az ország vezetésére és megvédésére szólítja naponta a kötelesség. És Illyés Gyula verséből tudjuk, amelyet ennek az emlékműnek a nagyobb testvére előtt írt, hogy a cél, amit a reformátorok elénk adtak, nemcsak a hitben, hanem a magyarságunkban való megmaradás parancsa is. Mi innen, ebből a látószögből néztük a leégett kollégium üszkös testét, és számunkra nem volt kérdés, hogy az állam, illetve a kormány a magyar reformátusok mellé álljon a bajban – elvégre éppen ezért nemzeti kormány. De több ez, mint kötelesség, inkább törlesztés.

Valójában többet kaptunk, mint adtunk. Oly sok mindent kaptunk a kollégiumtól azóta, hogy először itt, a szomszédban megnyitotta kapuit. A pesti teológia már az alapítása idején is nemzeti ügy volt. Kossuth Lajos vezércikket is szentelt neki a Pesti Hírlapban. »Ami egy nemzetnél nevelés ügyében történik, a nemzetnek történik, bármelyik templomban imádkozzék is a tanító növendékeivel, és így ez nemzeti érdekű is.« Vagy ugyaninnen a kedvenc soraim: »A magyar európaias legyen, s az, amit európainak nevezünk, e honban mindig magyar maradjon.« És Kossuthnak igaza is lett. Ami a Ráday kollégiumban történt, valóban a nemzet javára vált, és ugyan európaias volt, de mindig magyar maradt. Református lelkészek nemzedékei indultak el innen, majd szolgálták becsülettel Magyarországot, mai határainkon innen és túl. Vitték hitüket, tudásukat, önérzetüket, magyar mivoltukat. Ott is arattak, ahol mások vetni se mertek. Háborúban, kisebbségben, kommunizmusban. Elfogadták a nehéz próbatételt, és Isten csodát tett általuk. Magyarország pedig újra és újra erőt kapott az újrakezdéshez, a megújuláshoz, a rombolás utáni országépítéshez. És erre a megújuló erőre, amely – ha jól értem – a reformáció, a református identitás lényegét jelenti, ma legalább akkora szükségünk van, mint a második világégés vagy a kommunista rendszer bukása után volt.

Csábító, de veszélyes dolog bibliai kinyilatkoztatásokat a profán élettel analógiába vonni. Veszélyes aknamező, amin legfeljebb lelkipásztoraink mozognak magabiztosan, mégsem állja meg az ember. Mikor széles horizonttal széttekintünk a mai életen, nehéz nem látni az apokalipszis négy száguldó lovát. Mintha az Antikrisztust látnánk, amint a régi marxizmus újraszabott ruhájában – amit woke-nak neveznek – lovagol az egykor volt büszke, keresztyén, nyugati országok élén, és viszi őket szabadságot hirdetve az elnyomásba. És itt forgolódik veres lován a háború, az orosz–ukrán háború, amely csak egyre mélyül és szélesedik, és napról napra többeket és egyre közelebbről fenyeget. És itt van fekete lován az éhínség is, amelyet ma a Föld éghajlatának változása hoz a világra. S itt vannak a járványok is sápadt lovukat sarkantyúzva, melyek sorát a Covid már megnyitotta. Próbatételek ezek, amelyeket ki kell bírnunk. A keresztyén embernek éppen az a felelőssége, hogy ne csak az áradást lássa, hanem a célt, a túlsó partot is.

Mert ez a mi dolgunk: épségben át kell vinnünk hazánkat a túlsó partra. Egymásba kapaszkodva és bízva az Úristenben. Nem az áradatra, hanem mindig a partra figyelve. Akkor kell a leghangosabbnak lenni, amikor a világ hatalmasságai el akarnak hallgattatni minket. Akkor kell egyenesen állni, amikor hamis vádakkal fenyegetnek bennünket. Akkor kell kiállni méltóságteljesen a hagyományaink mellett, amikor a fél világ az új divatok lázában vonaglik, és ezt büszkeségnek hívja. És akkor kell békét követelni, amikor mindenki a háborús észjárás logikája szerint cselekszik már. Kiállni és megharcolni az igazunkért egyenként és nemzetként egyaránt. Az előttünk álló nehézségek most igencsak nagyok, de ahol az ember ereje elfogy, ott mindig kipótolja a kegyelem. Nincs hatalmunkban a hamuból újra megalkotni, ami a tűzben elégett, de volt erőnk közösen új kollégiumot építeni, amely túlszárnyalja az elődjét. Jól jön ilyenkor a katolikus testvérek bátorítása, hogy nincs olyan ellenségünk, akit Jézus Krisztus már le ne győzött volna – amire oly szépen válaszol a mi zsoltárunk: »Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér«. S valóban: bármilyen sötétek a tornyosuló felhők, bármilyen magasra csapnak a hullámok és tűnjenek bármilyen leküzdhetetlennek az akadályok, nekünk csak a zsoltár szavára kell hallgatunk: »Bízzatok!«

A Jóisten mindannyiunk felett, Magyarország mindenekelőtt! Soli Deo gloria!”

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán