O tempora, o mores!

„»Micsoda idők, micsoda erkölcsök!« – kiáltott fel Cicero Krisztus előtt 70-ben, s e kiáltás 2092 éve bolyong itt közöttünk, emberek között, mindig más tartalommal, de ugyanazon szenvedéllyel és meggyőződéssel, bár tegyük hozzá, Cicero szállóigévé lett indulata, mellyel egykor Gaius Verres szicíliai kormányzót ostorozta, ki korrupció és zsarolás és mindenféle egyéb fertelmességek bűnébe esett, szóval Cicero indulata azóta is legmegbízhatóbb lakmusza egy kor erkölcsi állapotának.

Mert ezredszer mondom, s jegyezzük meg: az emberiség kétezer évig cselekedni ugyan a rosszat cselekedte (többnyire), de méltányolni a jót méltányolta. Ez volt az erkölcsi kiskapu, melyen át el lehetett jutni a mennyek országába s az üdvözüléshez. (S mindig ferde szemmel nézték, ki a főkapun át közlekedett.)

Majd bekövetkezett az írástudók árulása, s az emberiség azóta nem csupán cselekszi a rosszat, de méltányolja is. S mi tegnap bűn volt, ma új nevet kap, s bevonul az erények oszlopcsarnokába. Mi fertelmes ocsmányság volt, a természetességek panteonjába költözik. A végképp kizökkent idő onnan ismerszik meg leginkább, hogy nincsen többé jó s rossz, nincsen semmi egyértelműség, minden relatív, s már az irónia halovány pírjával sem illethető, mi amúgy undorító.

Alább „klasszikus” szövegeket fognak olvasni, megvilágítandó a fentieket. Kéretik nem félrenézni, nem felháborodni, hanem figyelni!

Nézzük előbb Janus Pannoniusunkat, a derék Csezmiczeit, ki egykoron megírta veretes költeményét, »A seggbeb...szást prédikáló Linusra« címmel. O tempora, o mores! – kiálthatnánk fel, de felkiáltásunk őszinteségét erősen megkérdőjelezi kíváncsiságunk, igaz? Mert ki ne lenne kíváncsi, vajon mit írt e tárgykörben egy pap a XV. században – s mert írt róla, maga a tárgykör is létezett, nemde?”

Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Róka László