Tudjuk mi a baj, tudjuk, honnan ered

„Később is állandó feszültséget okozott, hogy a valóság köszönőviszonyban sem volt azzal, amit próbáltunk elérni. Egy korszakot emelek ki, az Osztrák–Magyar Monarchia fél évszázadát. Hasonló a tét, mint István és utódai idején. Csak most fel kellett volna emelni a nép(ség) nagy többségét a nemzetbe. (Azért írom így, hogy »népség«, mert közben a magyarság kisebbségbe került saját hazájában.) Nem sikerült. Ott fent, az alkotmány és a nagy elvek szintjén – a szándék szerint – megvalósult a polgári Magyarország. De ott lent, a valóságban makacsul tartotta magát a rés. A választójog csak a jéghegy csúcsa volt. Nem az volt a baj, hogy vagyoni (jövedelmi) cenzus is volt, meg a nők kizárása, ez a világon mindenhol így volt akkor. Az volt a baj, hogy túl sok volt a szegény ember, azaz amíg mondjuk Hollandiában minden harmadik férfi választhatott, Magyarországon minden tizedik. Vagy még úgy se. És volt ott még száz akadály, amelyet egy bihari, zalai vagy zempléni faluból lehetetlennek látszott átugrani, hogy feljebb jusson az ember. Nem is az akadály magasságával volt a baj, hanem azzal, hogy konok kezek húzták vissza a repülni vágyót. S közben mások besétáltak hitelbe a magyar ipari, kereskedelmi és szellemi életbe. Az a rés – bár a kiegyezés megalkotói épp ellenkezőjét próbálták elérni – hatalmasra tágult 1918-ig.

Ekkor már fénykorát élte a szándék és a valóság közti hézag tudatos tágítása. Az ideológiák gyártása. A nagy világmegváltó, világjobbító elméletek elterjedése, amelyek már embrionális formájukban is az erőszakra, agresszivitásra, önzésre építettek. Sok ilyen eszme született, de a legjobban kidolgozott kétségkívül a marxizmus – szocializmus-kommunizmus – elmélete volt. Az elmélet gyakorlati megvalósítása elképesztő karriert futott be a huszadik században. Nálunk is. Végül összeomlott. Azok számára, akik érdek nélkül hittek benne – vagyis nem kaptak villát a Rózsadombon, telket a Balatonon stb. –, csúnyán lelepleződött. Aki kapott, és nem adta vissza, az új »eszme« után nézett, hogy játszmában maradhasson. Talált. A liberalizmus legnagyobb szégyenére. Értem, hogy ez itt (Közép-Európában) hogyan és miért történt. Nem értem – sőt nem is vagyok hajlandó beletörődni –, hogy Nyugat-Európában a liberalizmushoz feltapad a kommunizmus. Talán mert nem tudják – nem tapasztalták –, hogy kommunistával »szövetségre« lépni egyet jelent azzal, hogy kígyót melengetsz a kebleden.

Mindezt azoknak üzenem, akik szerint a szándék helyes volt, s a szándék igazolja a bűnöket. Hogy a marxizmus helyes elmélet, s be kellene látnunk, hogy amit megpróbált végbevinni, az valami csoda, s ami történt, csak valami hiba. S hogy a marxizmus és a liberalizmus vegyítésének van emberi értelme. Üzenem, hogy a tapadókorongos kommunizmus már mostanra annyira deformálta a liberalizmust, hogy rá sem ismerhetünk. Üzenem azoknak is, akik elgondolásaikat úgy próbálják érvényesíteni, hogy éket vernek, rést ütnek elképzeléseink és a lehetőségeink közé: nem sikerülhet. Tudjuk mi a baj, tudjuk, honnan ered, és annyi történelmi megpróbáltatás után most már remélem, mindig elegen leszünk abban a csatában, amely a szabadságunkról, nemzeti létünkről, kultúránkról, azaz az életünkről dönt.”

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP