A bábok mestere

„A sztár úgy járt, ahogyan később Jimi Hendrix, Bon Scott, Michael Jackson és a többiek. A kötelező mosoly mögött ott állt a végtelenül magányos ember, akire viszont senki nem volt kíváncsi, hiszen a közönség húst és csontot, nem valódi érzéseket marcangol le az előadóról. Aki csókolja, megérinti, üldözi és háza előtt éjjel-nappal várja, valójában nem rá, Elvis Aaron Presley-re, hanem önmagára kíváncsi. 

Azért űzi, hajtja választottját, mert a zenei, irodalmi, képzőművészeti álomvilágba jó elmerülni akkor is, ha nem ért hozzá (persze egyébként sem a produkció valódi értékét méri). A rajongónak mankóra, segítségre van szüksége, a saját életének gondjai, bajai elől könnyebb elmenekülni a mindenki által ismert szupersztár közelségének védelmében. 

Hogy aztán a folyamatos üldözöttség, társas magány, menedzseri nyomás milyen változásokat indít meg a művészben, arról egyrészt fogalma sincs a rajongónak, másrészt meg sem értené a folyamatot. Jön a halál, a pillanatnyi döbbenet, majd a díszes temetés, a kiadók pedig több pénzt keresnek Elvis Presley hagyatékának őrzésével, árusításával, mintha még élne és játszana.

De Elvist mégsem a közönség ölte meg, jóllehet a Király tényleg mindent elkövetett azért, hogy szeressék és emlékezzenek rá. Valójában a sátán legkedvesebb játéka, a show business végzett vele. A gonosz kedvelt módszere, hogy feldob és elejt, de mindezt csillogás, siker és pénzözön kíséretében, hogy vonzó legyen a díszlet. Nem mi, emberek alkotjuk ennek a világnak a szabályait, a kísértés örök és időktől függetlenül jelen van, körülöttünk settenkedik. 

Mindig volt, mindig lesz köztünk néhány ártatlan, tehetséges ember, aki őszintén vágyik a jóra, a nemesre, és elhiszi, hogy ha belép a hatalom sáncai mögé, magával is jót tehet. »Hiszen én csak zenész vagyok…« Nem, Elvis Presley és a többiek nem pusztán muzsikusok. Hanem egyúttal cégérei, hirdetői, eljátszói különféle hátsó szándékoknak, bábuként mozgatják őket a bábok mesterei. 

Miről is énekelt a Metallica? »Bábok mestere, én húzom a madzagot / Kifacsarom az agyadat és összezúzom az álmaidat / Elvakulsz tőlem, nem látsz semmit / Csak szólíts a nevemen, hallom a sikoltozásodat.«

Elvis Presley sikoltozása már messze távozott tőlünk. Az ember a mű mögött régóta halott. A dalok azonban itt vannak, hallgathatjuk őket. És akár rajongók, akár megfigyelők vagyunk a nyilvánosság útvesztőjében, a végítélet nem lehet más, mint szeretet és megbocsátás a tehetség, a szépség, a tudás iránt. A végén ugyanis mindig Isten győz, soha nem a kísértő.”

Nyitókép: METRO GOLDWYN MAYER / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP