Amikor a Momentum elnöke határozottan eligazít

Nyolc évig jártunk egy általánosba. Őt úgy nevelték szadeszes szülei, ahogyan az a korszakos államférfi, Gelencsér Ferenc szerint kívánatos: készülés a jövő sikerszakmáira, különangol „egészen apró kortól kezdve”, közgazdaságtan korán, csak semmi hittanóra, semmi fölösleges sallang.

Erre összefutunk most, sok-sok év elteltével, és mi buggyan ki belőle? Hogy ő engem hogy irigyel. Hogy rajtam nem volt az a nyomás, amivel őt agyonstresszelték. Hogy nekem kiskoromtól ott volt a hit és az a másik dimenzió, amiről neki egy szót se szóltak. Hogy mennyire fals és romboló volt az a haszonelvű, karrierista megközelítésmód, amiben nevelkedett. Miközben lám, szakmailag és anyagilag semmivel nem jutott előbbre, mint a magamfajta hittanos. Hótt fölöslegesen bénázták el a gyerekkorát, kvázi.

Természetesen lehet erre azt mondani, hogy hagyjuk már, egyetlen nő élettörténete irreleváns, de azért egy ilyen beszélgetés után mégiscsak

és a tanév elején ellentmondást nem tűrő hangon osztja az észt, miszerint „ha a gyermekeink meg akarnak majd élni, el akarnak majd helyezkedni a munkaerőpiacon, akkor sokkal nagyobb előnyt fog jelenteni a közgazdaságtan és az informatika, mint a hittan”.

Már csak azért is felszalad erre a szemöldök, mert egyidejűleg arról is tájékoztat minket a Momentum elnöke, hogy az ex-katások élete csütörtöktől „kifordult a négy sarkából”; az „árokba” lettek dobva mind (ügyvédestül, futárostul), bele a létbizonytalanságba. Ami arra utal, hogy hiába tanult a politikus iszonyú sok közgazdaságtant, nem sikerült kiszámolnia, valójában mekkora tehernövekedést jelent ez a változás az idei évben egy átlag katásnak – pedig még nekem, apologetikán és latin himnuszokon pallérozódott bölcsésznek sem okozott gondot a megfelelő adózási mód kiválasztása, amellyel életem pontosan ugyanúgy zajlik tovább ma is, ahogyan zajlott katásként. Különös tekintettel arra, hogy a vagyonnal kapcsolatos szentírási passzusok ismeretében az ember talán kevésbé lesz depressziós attól, hogy az eddigi szuperkedvezményes adózás helyett előbb-utóbb majdnem annyi közterhet kell majd viselnie, mint egy pedagógusnak.

Értem én, hogy hirtelen és rosszkor történt a változás, én se voltam tőle boldog, de ezért is jó a hittan: az ember az első felhördülés után egészen megkönnyebbül, hogy így esetleg eggyel könnyebben juthat át a tű fokán. S egyébként is, ne féljetek, a holnap majd gondoskodik magáról, satöbbi.

Persze Gelencsér Ferenc oktatási-nevelési elvei már önmagukban is következetlenek kissé. Állítólag azért kell az erkölcstan helyett (és még véletlenül se mellett) közgazdaságtant tanulni, mert mire a mai gyerekek felnőnek, addigra robotok és algoritmusok végeznek majd el számos munkát. Na de mit fog hamarabb önállóan és az embernél megbízhatóbban abszolválni egy algoritmus: vajon a makrogazdasági mutatók modellezését, vagy bizonyos bioetikai kérdések mérlegelését és az idős nagyival való személyes, emberi törődést? És ha egy csomó időnk felszabadul, mi segíti elő jobban, hogy tudjunk magunkkal kezdeni valamit:

Amely kérdések egyébként pont felmerülhetnek egy erkölcstanórán. Vicceskedhet ugyanis a Momentum elnöke azzal, hogy húsz év múlva „az informatikai és a közgazdasági szaktudás hasznosabb lesz, mint Hénok apokalipszise”, csakhogy nekem sikerült úgy járnom 13 éven át hittanra, hogy Hénok apokalipszise pont nem volt tananyag, az eutanázia és a klónozás ellenben igen. Ráadásul ezzel együtt az iskolában szerzett informatikai szaktudásra is pontosan emlékszem: ha ma bárki megkérdezné, hogyan kell egy floppyt formattálni, gond nélkül tudnék válaszolni.

De azért se szerencsés ez a heves etikaellenes kirohanás, mert arra enged következtetni, hogy a Momentum-vezérnek gőze nincs arról (se), hogy mi fán terem az erkölcstanoktatás, és mely évfolyamokon zajlik. Tájékoztató jelleggel idéznék néhány kérdést, amiről az ötödikesek beszélgetnek az órákon: „Hogyan tudsz vigyázni magadra? Mi mindenre kell ügyelned, hogy megőrizd az egészségedet?”, „Milyen a lelkiállapotom?”, „Hogyan olvasnak a vakok?”, „Melyek a leggyakoribb konfliktusok az osztályotokon belül?”, „Te hogyan oldanád meg a következő helyzeteket? Van-e jó megoldás?” Satöbbi. (A manipuláció felismerésével, stresszoldási technikákkal, az előítéletek kezelésével és hasonló haszontalanságokkal későbbi években foglalkoznak az etikára járó diákok.) Mennyivel értelmesebb lenne ehelyett a keresleti függvényt tanítani a kiskamaszoknak, ugye.

És akkor ott van még Gelencsér Ferenc végső érve: az iskola tanítson, a nevelés a szülő dolga. Az etikai kérdéseket majd anya és apa tisztázza a lemenőkkel, nem kell hozzá a közoktatás. Csakhogy itt megint félő, a politikus nincs egészen képben, vagy (legyünk megengedőek) erősen a saját decens konzervatív pedigréjéből indul ki – politikusként viszont talán érdemes lenne gondolni a diszfunkcionális családokra is, ahol pont azok a gyerekek nem kapják meg a szükséges erkölcsi és önismereti alapokat, akiknek arra a leginkább szükségük lenne. Toleranciát és elfogadást hirdető államférfiként pedig akár abba is érdemes lenne belegondolni, mennyivel több nézőpontot ismer meg a felnövekvő polgár,

Közel száz évvel ezelőtt gróf Klebelsberg Kuno rámutatott: „nem akarunk mindig nyomorogni és nélkülözni, pusztulni és tengődni, hanem az erkölcs és a tudás hatalmával meg akarjuk hatványozni a magyar munka termékenységét”. Erkölcs és tudás, is-is, a két hatalom. Aki ezt felfogja és interiorizálja, abból nemcsak sikeres munkaerő, hanem akár még államférfi is válhat. Hajrá!

Nyitókép: Gelencsér Ferenc Facebook-oldala