Élet! Akarlak

„A Néni az ostromról mesél, nem tudja feledni. Az ostrom óta hetvenhét év telt el. Akkor tél volt. A Néni fél a téltől. Húsz éve nem kapcsolja be a fűtőtesteket. A »csövekből jön 30 százalék« magyarázza. Ez elég. Tudom, hogy nagyon sokan vannak így. Nekik ajánlja Ursula von der Leyen, hogy spóroljanak. Ő a szememben – hozzá nem értésével, riadt hiúságával, pocsék gesztusaival – felzárkózott a legkártékonyabb politikusok görcs-csoportjához. Persze a politikailag korrekt világnézet szerint a Néninek elég lenne egy cella is. Hideg vízzel, talán valami minimális fűtéssel. Fázzon ott. Az ilyen cella és a kripta között kicsi a különbség, de azért nem elhanyagolható. Sajnos már nem csak szimbolikus törekvés, hogy ezt a különbséget Európában eltöröljék. Most dől el, ezekben az években, hogy marad-e az emberhez méltó élet, vagy jön a cella-világ, a cella-korszak. A cellából kitörni pedig már nagyon nehéz. S bizony arcpirító szégyene Európának, hogy szimbolikusan és valóságosan is: lépdelünk a kripta felé. Nagy a küzdelem, majdnem emberfeletti, hogy a cella-világ létrejöttét, majd az atlantiszi mélybe süllyedést megakadályozzuk. Ezért kell az élet pártján állni, s eltanácsolni – szabadon, szépen – azokat, akik cellákba kényszerítenének minket.

Cella sokféle van. Ezek közül a legszörnyűbb a szellemi zárka. Ebből is van legalább kétféle: az egyikben ott élnek a megfizetett lakók, a másikban a bambák, akik csak besétáltak a csapdába. Az előbbiek egész lakájos kis cellák. Az itt lakók annyira elkanyarodtak az emberi sorsközösségtől – amely nekünk éppenséggel magyar sorsközösség is –, hogy tompa vergődés az életük. Bérüket felszedik, ez nem kétséges. Ördögi pókhálót szövögetnek mindenütt, de ha kell zümmögnek, vért isznak. Ők már nem hagyhatják el a cellát. Szöknének néhányan, de összemázolták már magukat nyálkás anyagokkal. Ragacsos a hangjuk, nyálas a billentyűzetük, lecsurog a szaxofonjuk, kérődző az írásuk, nyög az ecsetjük. Szemükben nem világít már a fény. Ők már elvesztek. Bíznunk abban lehet, hogy a bambák – Európában, Észak-Amerikában, sőt még Japánban is – végre kiszabadulnak a fogságból. A csapdákból. Hiszen valamikor rajongtak a szabadságért. Az élő élet szerelmét keresték. Megtisztítják magukat – talán egy nagy tűz is kell hozzá –, és abbahagyják a rejtőzést. Talán nem is sejtjük, milyen közel a pillanat. Már szinte itt van, karnyújtásnyira.

A parton élőzene szól. Hangjai – mint ügyesen elhajított lapos kövek a Duna vizén – fellendülnek a kis felhőgomolyagok felé. Úgy tűnik, mindenki jól érzi magát. Mégis valami megmagyarázhatatlan szorongás lepi el a »Rómait«. Az édes nyári lázba nyugtalanság keveredik. Foszlányokat hallok. Csupa panasz. Csupa elégedetlenség. Csupa szidalom, káromkodás. Pénz, pénz, pénz. Szép fiatal szerelmesek nincsenek itt. Nem tudom, hol lehetnek. Vannak-e még egyáltalán? Merre járnak? Félnek talán? »Aki él, nem rejtőzhet el«. Gyűlnek az apró kagylók. A Nap áttör a szemhéjamon. Lehajtom a fejem, a porba magányt rajzolok.

Most, amikor ezer a baj, szomjas a föld, majd szomjan hal; gyilkos a Nap, égetnek a forró sugarak; mikor újra megvadult az ember, ágyúk, rakéták, s kezében a fegyver; mikor fiú és lány haja, teste nem bomlik-lüktet szerelmes ölelésbe, s erre a sötét világ felettébb büszke; mikor mindenhonnan fenyegetnek, ijesztgetnek, megfélemlítenek – nos ilyenkor kell letérdelni és imádkozni. Ilyenkor kell kimenni a szabadba, hanyatt feküdni, bámulni az égre és hálát adni: milyen gyönyörű a világ, milyen jó élni ezen a világon. Áldás és köszönet. A Teremtőnek, szerelemnek, ősöknek, utódoknak, sok imbolygó kísértetnek – egykori barátoknak –, aztán a tovalibbenő hőseinknek, a költőknek. Orvosoknak. Hallom unokáim lélegzetét. Azt susogják: Élet! Akarlak. Nekem is üzenik, s én – árnyékba rekkenten is –, hallom a jó hírt, s íme tovább adom.”

Nyitókép: Mandiner-archívum