Nagy volt a páncélmellény

„Győztes csatáinkról kevés szót ejtenek a történészek, holott némelyik Európa históriáját is alapjaiban befolyásolta. Ilyen volt a magyar honfoglalást lezáró első honvédő háborúnk Pozsony alatt. Árpád vezér negyvenezres serege 1115 éve, 907. július 4-én ütközött meg a ránk törő Nyugat százezres hadával. Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek szűkszavú haditerve így szólt: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” Nem pont így történt – túl nagy volt a nyugatiakra a páncélmellény. (Már akkor is.) Az ármádia zöme, köztük az ambiciózus herceg, érsek duó elhalálozott a csatában, hajóik a Duna iszapjában végezték, a megmaradtakat lovasaink az Enns folyóig űzték. A megszeppent Nyugat bő évszázadig gondolni sem mert újabb akcióra, akkor is megbánta… (1030-ban István hadai leckéztették meg a revansra spekuláló II. Konrád császárt. Még Bécs is magyar kézre került…)

Magáról a háromnapos csatáról keveset tudunk, s azt a keveset is elhallgatta előlünk a múltat végképp eltörölni vágyó kommunizmus. A magyar nemzet diadalai nem illettek bele a „bűnös nép” koncepcióba. Szinte csoda, hogy a győzelem millenniumára (1907) felállított tizenöt méteres turulszobor az átkosban is ott maradhatott a Gerecse sziklafalán. Nem értem, hogy a magyar történetírás miért szerénykedik a nemzet hadisikereivel. Miért nem kezeli az őt megillető büszkeséggel a földrészt megrengető pozsonyi diadalt? Elég volt a „merjünk kicsik lenni” szövegekkel! Merjünk hőseikre büszke magyarok lenni! Jut eszembe, a diadalt hozó nándorfehérvári csatánk (1456) is ­július 4-én kezdődött. Üzenete van ennek a napnak.”

Nyitókép: részlet a pozsonyi csatáról készült animációból