Halottról igazat vagy semmit. S egyszer talán majd bővebben. De nem most. Meg nem is lenne egyszerű. Berecz János azért nem egy könnyen bedobozolható Biszku Béla volt. Utóbbinál – utóbbiknál – árnyaltabb, összetettebb karakter. Volt.
A csütörtökön elhunyt politikus meghatározó alakja volt az elmúlt évtizedeknek, főleg persze ’90 előtt. Sokáig úgy tűnt, ő lehet Kádár János utóda [Pozsgay, Aczél?, Grósz mellett ő volt az egyik legkomolyabb jelölt]. Aztán a háttérbe szorult, majd az egész tárgytalanná vált. Később úgy emlékezett erre, hogy amikor a KGB akkori főnöke Magyarországra jött, Pozsgayval és Grósszal ült le. S nem vele. Ebből – állítása szerint – »mindent megértett«. Nem vele képzelték el a jövőt.
A rendszerváltoztatás [vagy rendszerváltás, rendszerváltozás] után kiszorult a politikából. Bűneivel – például, hogy a diktatúra egyik vezetője volt, személyesen felelős volt a lánchídi csatáért és vállalhatatlan propaganda-anyagot publikált újra [1986-ban] ötvenhatról – úgy-ahogy, de legalább valamelyest szembenézett. Legalább írt. Legalább megszólalt. Nem lapult, ahogyan Biszkuék. Valakinél ez persze nem előny, nálam [és sokunknál] igen – hallgatnak elegen, eleget. A szőnyeg alá söprés nagy- és kismesterei vagyunk. Egyik későbbi könyve [Vállalom] pont itt van a hátam mögött a polcon. Háromszázért vettem a Könyvmentőknél. Nem gonoszságból írom, de annyit megért. Nyilván nem objektív, de azért érdekes anyag.