A csütörtökön elhunyt politikus meghatározó alakja volt az elmúlt évtizedeknek, főleg persze ’90 előtt. Sokáig úgy tűnt, ő lehet Kádár János utóda [Pozsgay, Aczél?, Grósz mellett ő volt az egyik legkomolyabb jelölt]. Aztán a háttérbe szorult, majd az egész tárgytalanná vált. Később úgy emlékezett erre, hogy amikor a KGB akkori főnöke Magyarországra jött, Pozsgayval és Grósszal ült le. S nem vele. Ebből – állítása szerint – »mindent megértett«. Nem vele képzelték el a jövőt.
A rendszerváltoztatás [vagy rendszerváltás, rendszerváltozás] után kiszorult a politikából. Bűneivel – például, hogy a diktatúra egyik vezetője volt, személyesen felelős volt a lánchídi csatáért és vállalhatatlan propaganda-anyagot publikált újra [1986-ban] ötvenhatról – úgy-ahogy, de legalább valamelyest szembenézett. Legalább írt. Legalább megszólalt. Nem lapult, ahogyan Biszkuék. Valakinél ez persze nem előny, nálam [és sokunknál] igen – hallgatnak elegen, eleget. A szőnyeg alá söprés nagy- és kismesterei vagyunk. Egyik későbbi könyve [Vállalom] pont itt van a hátam mögött a polcon. Háromszázért vettem a Könyvmentőknél. Nem gonoszságból írom, de annyit megért. Nyilván nem objektív, de azért érdekes anyag.
Most megnéztem egy vele készített beszélgetést (A legvidámabb barakk sorozatból), intelligens, választékosan fogalmazó ember volt. Jó lett volna vele interjút készíteni, bár nyilván ő lett volna a ravaszabb.