Miért ne élhetnék meg a férfiak is sokszínűen, sokféleképp a saját férfiasságukat?
„Fiúk, akik mások voltak már kicsiként is, ezért gyerekkorukban sok atrocitás érte őket a többi sráctól. Férfiak, akik most is azt méricskélik, vajon elég maszkulinok-e a többiekhez képest, akik úgy érzik, nem tudnak belepasszolni felnőttként sem az elvárt képbe. A társadalom sok terhet rak a férfiakra is, sokuk számára nehezen követhető viselkedésmintákat, kényelmetlen kereteket. De miért kellene ennek így lennie? Miért ne élhetnék meg a férfiak is sokszínűen, sokféleképp a saját férfiasságukat? Methanán Kristóf és társai most megpróbálták – először a maguk szűk közösségében, magukért – megismerni, megérteni és újradefiniálni, mit jelent ma férfinek lenni.
Mi voltunk a fiúk, akik a nyári táborban csak lányokkal játszottak. Akik minden erejükkel azon voltak, hogy meglógjanak az edzésekről, testnevelésórákról, labdajátékok elől. Mi voltunk azok, akiknek az érzékenységét időről időre kiszagolta valamelyik »rosszgyerek«, és móresre lettünk tanítva, amiért merünk mások lenni. Mi voltunk, akiket székhez kikötöztek, és bezártak az üres szobába, akiket lefogtak és szembeköptek, akiknek cigarettafüstöt fújtak az arcába.
Furcsa, különc, művészke, nem elég férfias, nem elég izmos, nem elég szőrös vagy épp túl szőrös, túl kövér vagy túl sovány.
Mi voltunk azok, akiket annyit piszkált, bántott, zaklatott a többi fiú, hogy előbb-utóbb fel kellett tennünk magunknak a kérdést: mi a baj velünk?
És ha nem velünk van a gond, akkor mégis mi a baj a világgal? És ha valóban a társadalmunkkal van a probléma, hogyan tudnánk megjavítani?
Éveknek, évtizedeknek kellett eltelni, hogy megértsük: mi, és a világ is rendben vagyunk – a társadalmunk, a berögzült viselkedésmintáink, a szociális elvárásaink, a ránk erőltetett normák, és mindenekfelett a szexizmus nincs rendben. Az nincs rendben, hogy elfogadtuk: egy férfi akkor, és csak akkor férfi, ha önmagát megerőszakolva belepréseli magát a keretbe, amely ketrecrácsként korlátozza a kiteljesedésünket.”
Nyitóképen Steiner Kristóf és férje. Fotó: Steiner Kristóf Facebook-oldala
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
A muszlimok szerint az LMBTQ összeegyeztethetetlen a kultúrájukkal.
Donald Tusk dühtől vörös fejjel kiabált Brüsszelben: szerinte a lengyel államfő puccsot hajt végre és alkotmányt sért, mert magához ragadta a G20-csúcs irányítását.
Nem lenne most miről beszélnünk, ha az Európai Unió a jogállamiság és alapjogok védelme keretében bátorkodna szavatolni az őshonos kisebbségek önrendelkezési szabadságát.
