Érdemes miniszterelnöknek lenni?

„Boris Johnson lemondásra kényszerült, Abe Sinzót lelőtték. De ez csak az elmúlt néhány nap mérlege, a jéghegy csúcsa… Tulajdonképpen elgondolkodtató, hogy megéri-e kormány- vagy államfőnek lenni, bárhol a világon. Persze, a halatom elvileg vonzó dolog. Ha az emberben nem puszta hatalomvágy van, hanem valamilyen mélyebb indíttatás, őszinte tenni akarás, vízió az adott ország jövőjéről stb., akkor ez akár szerencsés kombináció is lehet. Ráadásul a jó értelemben vett hatalomvágy nélkül nem is szabad(na) erre a pályára lépni.

Persze, létezik az ún. technokrata politikus, akit nem fűt semmilyen ideológia, nincsenek erős ambíciói, nem érdekli a népszerűség, a siker, nincs hatással az emberekre, és azok sincsenek különösebb hatással rá. Szakértője egy területnek (technokraták esetében ez általában a gazdaság, a pénzügy vagy a jog), és tudása, elismertsége (vélt vagy valós), szakmai kiválósága miatt kap helyet, pozíciót a politikában.

TECHNOKRATÁK – A KIVÉTEL

Az ilyen technokraták – gyakran valamelyest a háttérbe húzódva – szaktárcákat szoktak vezetni. Vagy egy-egy szaktárcát vezető, a politika világába erősen beágyazott miniszter mellett, mondjuk államtitkárként a gyakorlati, érdemi munkát irányítani. Nagy ritkán előfordul, hogy egy adott politikai helyzetben a technokrata váratlanul, véletlenül, szinte akaratán kívül a hatalom élén találja magát. Zömmel nem választások által; a technokratákat jellemzően kormányválságok idején, választási ciklusok közben, a kormányfő távozását kikényszerítő valamilyen ok (vagy esetleg önkéntes lemondás, betegség, ne adj’ Isten halál) esetén a regnáló parlamenti többség szokta kijelölni és megválasztani. Ilyen volt például Margaret Thatcher megbuktatását követően John Major, a görög válság idején kinevezett (ha valósághűbbek akarunk lenni, akkor a globális pénzügyi világ által Görögország nyakára ültetett) Lukász Papadímosz, vagy az Olaszországot jelenleg is irányító Mario Draghi.

A technokraták teljesítménye akár lehet jó is, főleg, hogy leginkább válságkezelési feladatot kapnak, korlátozott időtartamra, és főleg, ha az a kérdés, hogy az őket hatalomba ejtőernyőzők elvárásait mennyiben teljesítik. Bajnai Gordon például az utóbbi szempontból kiváló miniszterelnök volt (más szempontból nemigen), Papadímosz végzett munkája akár még Görögország számára is valóban hasznosnak volt tekinthető. A technokrata vezetők azonban csak ritka, helyzetspecifikus kivételt képviselnek (és azt sem mindig jól). Alapvetően azonban ha valakiben nincs politikai ambíció, nincsenek messzebbre, magasabbra mutató céljai, nem akar »valamit kezdeni« az ország jövőjével, az ne is ne is akarjon vezető lenni. Persze akkor sem való neki ilyen pozíció, ha csak víziók, fantazmagóriák (hozzá ambíciók, hatalomvágy) fűtik, de gyakorlatban nem képes a jelent, a pillanatot uralni, menedzselni – lásd Gyurcsány Ferenc.”

Nyitókép: DANIEL LEAL / POOL / AFP