A fajok eredete (1. rész)

„Az alábbiakban nem Darwin nagy munkájáról, hanem nácizó, antiszemitázó gazemberekről és farizeusokról, továbbá irodalomról, költészetről, egyéb haszontalan, emberi lomokról lesz szó.

Kiindulópontunk természetesen a »faj«, »fajta« mint fogalom, mint kép, mint hasonlat, mint entitás, mint szimbólum, amelynek használata miatt most ismét a magyar miniszterelnökre próbálják rásütni a szégyenbélyeget kotkodácsoló és ugató senkik, képességtelenek, aljasok, becstelenek, hazugok, szemforgatók, farizeusok, a 444.hu »újságíróitól« kezdve egészen a Gyurcsány Ferenc nevű ocsmány, hazaáruló undokig.

Nem mintha lenne bármi értelme megkülönböztetni ezeket. Hiszen ugyanaz a »fajta«.

És akkor javaslom, induljunk is el a »faj«, »fajta« kalandos útján! Útitársul pedig fogadjuk meg irodalmunkat, amely hátborzongatóan gazdag és csodálatos, még ha Németh László szerint az a baj vele, hogy mi »mindig csak magunknak muzsikálgattunk«. Akkor is, most jó lesz nekünk. Most és mindig.

Elsőként szögezzük le: amennyiben a »faj«, »fajta« emlegetése emberekkel, az emberiséggel kapcsolatban nácizmus és antiszemitizmus (ó, hát mi más is lehetne?), akkor a mi legnagyobb nácink és antiszemitánk Ady Endre. Senkit ne tévesszen meg a szabadkőműves-álarc, Ady egy igazi, tőrőlmetszett náci és zsidógyűlölő! Mutatom, miért.

Itt van mindjárt az az önvallomásnak is beillő, A Hortobágy poétája című förmedvény, amelynek már a felütése is felér egy jobban sikerült Goebbels-beszéddel: »Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak, / Csordát őrzött és nekivágott / A híres magyar Hortobágynak.«”

Nyitókép: Mandiner