Kocsis Máté a lovát ugratja

„A Móricz-regény címében Rózsa Sándor ugratja a lovát. Most Kocsis Máté az, aki nekiveselkedik: mint a jeles betyárnak, neki is fáj a foga valamire, ami sajnálatos módon még nem az övé. Modern idők: neki ehhez nem kell törvényt szegnie, csak törvényt módosítania. Ezért aztán nem is betyár ő, ugyan már. Csak épp a lovát ugratja, neki az ellenzéknek. Mit csináljon, nem bírja nézni, hogy a tavaszi győzelem ellenére még nem mindent ők uralnak. Számos várost az ellenzék irányít. Rút szeplők csúfítják a birodalom fényes orcáját.

Persze valójában Orbán ugratja a lovát. Meg Kocsist. »Hóc, hóc, katona, ketten ültek egy lóra…«, mint a mondókában. Páran meg a csikóra: Gulyás miniszter, az Alapjogokért Központ és egyéb kormánypárti képződmények azonnal üdvözölték Kocsis kezdeményezését. A versike folytatása is stimmel: »Azzal megyünk Budára…«. Meg Pestre. És Pécsre, Szombathelyre, Miskolcra, Salgótarjánba, esetleg Szegedre is, az ellenségesnek minősített városokba.

Hát mit hittünk, hogy majd fair play-t fog játszani? Szép türelmesen kivárja, amíg riválisai feltápászkodnak a földről? Egy fenét. Átrajzolja a terepet, sokadjára átírja a szabályokat, hogy mire az ellenfél zúgó fejjel, homlokát törölgetve újból a ringbe lép, ki se ismerhesse magát.

Az önkormányzatok megszerzése most mindennél fontosabb a Fidesznek. Ezért kell átírni a választási törvényt, ezért kell még több pénzt elszedni nemcsak a településektől, de az ellenzéki frakcióktól, pártoktól is. Kocsis (Orbán) nem véletlenül ezeknek ugratja neki a lovát. Ez az utolsó állomás a végső cél: a valódi önkormányzatiság teljes leépítése előtt. Nem szüntetnék meg hivatalosan: kellenek a káderek kifizető helyei – nekik elég lesz egy kis pénz, néhány avatási ceremónia.

Ha majd mindenütt mamelukok állnak a települések élén, alig lesz köztük, aki néha felemeli a szavát a bevételek és jogkörök központosítása ellen. Egy-egy óvatos Cser-Palkovicsot még ki lehet bírni. A karaván haladhat tovább az egyszemélyi, abszolút és megkérdőjelezhetetlen központi hatalom irányába. A még létező ellensúlyok a fülünk hallatára zuhannak nagy robajjal a földre.”

Nyitókép: MTI/Kovács Attila