Láthatóan viszont ezekkel az egyébként valóban húzós jegyárakkal is komoly lakossági kereslet van az eseményekre. Nem csak egy szűk elit hóbortja a meccsre, koncertre járás. A Red Hot Chili Peppers persze külön érdekes eset: rajongótáboruk nem kifejezetten a valóban szerényebb körülmények között élő, ilyen jegyárakat kifizetni valószínűleg nem tudó vidékiek közül kerül ki, hanem a kifejezetten jól élő, mégis a mindennapokban folyton elégedetlenkedő, sivalkodó, stadionozó, mélyszegénységről papoló fővárosi muciológusokból.
De ilyenkor, egy-egy estére még ők is elfelejtik a »mindenszarizmust«, azt, hogy ez egy szörnyű ország, ahol nem lehet élni (sőt, éhen kell halni). És képesek felszabadultan szórakozni, jól érezni magukat.
A foci pedig különösen nagy, katartikus, össznemzeti élményt ad. Amit a szerencsétlen, nyomorult, frusztrált libsi újságírók (és a rájuk hallgató hasonszőrű balosok) egyszerűen képtelenek megérteni, és pláne átérezni. Persze, hogy az angolok elleni parádés győzelem után is megjelentek a kommentek, hogy kit érdekel ez az győzelem, amikor 400 Ft az Euro, stb. Mert ezek tényleg szerencsétlen nyomorultak, akik semminek sem tudnak örülni, és azt akarják, hogy mások se örüljenek. (Örülünk a 400 Ft-os Eurónak? Nem. Nyilván ez is egy bonyolultabb történet, ez sem arról szól, hogy szar lenne a magyar gazdaságpolitika, erről a Pesti Srácokon már írtam, és hamarosan ide is ki fogom tenni.)