Ispán?! Ispán!

Nyitóképen: Széchényi Ferenc, Somogy vármegye főispánja

Igazából megtörténhetett volna már a rendszerváltáskor. Vagy, ha akkor nem, a 2011-es magyar alkotmányozás során. Mindkét alkalommal szó is volt róla, de aztán nem vágtak bele a döntéshozók. Most, a 2022-es uborkaszezon kezdetén viszont igen. Érdekes időzítés –

Újra lesznek vármegyék, újra lesznek ispánok tehát. Ezt még szokni kell.

Nem meglepő módon – sőt, nagyon is kiszámíthatóan – a politikai árkok egyik oldalán, a véleményvezérektől a talpas kommentelőkig a kemény Rákosi-korszak meg az erjedő kádári időszak lapos, ponyvaízű, karikatúraszerű ispánképét kezdték fölemlegetni, no meg az imádnivaló Lúdas Matyi rajzfilm ellenszenves Döbrögijét – mely Fazekas történetének feldolgozásaként szintén a Kádár-korszak terméke ám, khm. Oké, valakinek eddig terjed a történelmi tudása meg kulturális kitekintése. Vicces látni, hogy egyes magukat igazi jobboldalinak és konzervatívnak tartók esetében is.

A gyerekmesék rajzolt figuráján túl azonban az ispán fogalma és tisztsége mélyen gyökerezik a magyar és a régiós históriában, végigkísérte a magyar történelem majd' ezer évét, sőt, az ispán szó még messzebbre, még mélyebbre vezet a múltba. Egyesek az ógörögökig, mások a régi szlávokig vezetik vissza a szó eredetét – de az biztos, hogy

és mindazok a tisztségek, amiket jelölt. Nemzetségfőktől a vármegyék vezetőiig. 

Az ispánok elválaszthatatlanok a magyar közigazgatás, hadászat és egyáltalán a magyar társadalom történetétől: hosszú-hosszú évszázadokig a vármegyék vezető döntéshozói voltak, de ők voltak a vármegyei hadseregek vezetői is, személyüktől és döntéseiktől nagyban függött egy-egy rájuk bízott vármegye sorsa és boldogulása.

Voltak köztük rossz emberek? Voltak. És jók is? Igen. Államférfi nagyságúak és jelentéktelen epizodisták egyaránt? Persze. Ilyen az élet, ilyen a mindenkori politika. A lényeg, hogy mind az ispánság, mind a vármegyék kiállták az idők próbáját – és az időt itt évezredben mérik, nem holmi választási ciklusokban vagy három napig érvényes közvélemény-kutatási adatokban.

Olyan ispánok vettek részt a magyar történelem alakításában,

Vagy Verancsics Antal egri püspök, Heves vármegye főispánja, európai hírű diplomata, az 1568-as drinápolyi béke megkötője. Vagy Esterházy Pál herceg (1635-1713), Moson vármegye ispánja, majd a Magyar Királyság nádora, a török elleni harcok hőse, egyben barokk költő és zeneszerző. Vagy Széchényi Ferenc, Somogy vármegye főispánja, az országos könyvtár és a leendő Nemzeti Múzeum megalapítója, Széchenyi István apja. 

Akik mostantól főispánok lesznek, esetleg eltűnődhetnek majd azon, hogyan tudnának saját lehetőségeikhez mérten ezen államférfiak nyomdokaiba lépni. Van mit tanulni tőlük. Magasra teszik a mércét.

Az újkortól kezdve tovább finomodott a vármegyei és ispáni rendszer: hazánk történetének legutolsó igazi fénykorában, az Osztrák-Magyar Monarchia idején már a megreformált, korszerűen szervezett magyar közigazgatás két jelentős tisztsége volt a királyt, illetve a kormányt képviselő főispán, valamint a vármegye által választott alispán. A történetük egészen a 20. század tragikus középső időszakáig, a világháborúig, a nácik és az utánuk berendezkedő kommunisták hatalomátvételéig tartott.

A két totalitárius rendszer közötti bódult társadalmi állapotban,  egy lerombolt, szétesett, megszállt, napi túlélésért küzdő országban, republikánus reményektől tüzelve előbb – főbűnként – felszámolták a 946 éven át fennálló Magyar Királyságot,

És ugyanebben az időben megváltoztatták a vármegyék nevét is, megyékre. Ki tudja, miért... talán a vár szótól kaptak frászt a múltat eltörölni, a fennállót lerombolni, a hagyományt felszámolni akaró haladárok.

De milyen érdekes és fontos tény az: mai megyerendszerünk még mindig az államalapító Szent István és utódainak szervező munkáján alapszik, számos mai megyénk pontosan ott helyezkedik el, nagyjából azonos határok között, mint a középkorban – mint szülőföldem, Somogy, vagy épp a szomszédos Tolna és Baranya. Későbbi évszázadok és Trianon kényszerei persze változtattak néhány megyén, összeolvasztottak vagy épp szétválasztottak egyeseket – de alig van olyan európai ország, pláne a kontinens innenső, huzatos szegletében, amelyben ezer éven keresztül ennyire állandó maradt volna a közigazgatási rendszer. Tudjuk, még Rákosiék se tudtak vagy mertek alapjaiban hozzányúlni a megyék rendszeréhez. Csak kivették a nevükből a várat. Ennyire futotta tőlük.

Jó hetven év telt el azóta. Emberi léptékben hosszú idő,

Ha magyar konzervatívként célunk és reményünk, hogy e különös nép a maga különös nyelvével és különös kultúrájával megmaradjon, megőrződjön a Kárpát-medence közepén a következő évszázadra és még annál is sokkal tovább, akkor csak üdvözölni lehet minden olyan apró lépést, ami a magyar államiság évezredes hagyományait segíti és újjáépíti, amely ezen államiság kipróbált és működőképes fogalmait, építőköveit illeszti vissza az őket megillető helyekre.

Ahogy a rendszerváltáskor, bősz viták után az első, jobboldali, konzervatív kormány – helyesen – visszaállította a történelmi címert, a vörös-ezüst sávokkal, a hármashalommal, a kettős kereszttel – és mindezek fölött legfőbb nemzeti jelképünkkel, a Szent Koronával.

Apró megjegyzés a végére:

– netán egy bizonyos Magyar Királyság hagyományainak továbbéléseként, mely hagyomány egyedül Magyarországon nem éledt fel? Eddig.

Bármilyen számítás is rejlik amögött, hogy épp most újra bevezetik a főispáni tisztséget és a vármegye elnevezést, mind a döntéshozók, mind a kritikusok legyenek tisztelettel e fogalmak felé: egyidősek ugyanis a magyar államisággal, Magyarországgal, közös hazánkkal.