Egyre kínosabb a helyzet: előkerült egy dokumentum, ami igazolja, hogy hazudott Magyar Péter (VIDEÓ)
Bizonyítékkal állt elő a Fidelitas elnöke.
Most akkor beleszóljon állam és család a nők életébe, vagy sem? Előjöttek a baloldali világlátás alapvető dilemmái: az, hogy nekik semmi se jó.
Egyszerre túl sok is, meg túl kevés is az állam meg a nagymama – derül ki egy ELTE által készített kutatásból, ami szerint a kismamáknak sehogy se jó Magyarországon. Persze a kutatás az ELTE TÁTK-n, a kommunizmus 2.1-es verziójának egyik legerősebb kortárs magyarországi lerakatában készült, így meg sem lepődünk.
Takács Erzsébet, az ELTE TÁTK Társadalomelmélet Tanszékének vezetője azt állítja a Qubit által összefoglalt kutatásban, hogy visszaszorult a kismamáknak nyújtott „rendszerszintű” (állami) segítség, helyette a rendszerváltás óta a piac lépett annak helyébe; és nem csak anyagiakból, de
„A technokrata, orvos-beteg viszony oda vezet, hogy a szülés körül eltűnik az empátia és jellemzővé válik a páciens tárgyiasítása” – állítja Takács, és alighanem igaza is van, a szülészetek távol állnak az optimálistól, inkább nagyüzemként működnek, bár vannak kivételek (pl. Bethesda). Takács úgyszintén fájlalja a legendás magyar védőnői hálózat gyengülését, és kifejti, hogy egyre kevesebb „rendszerszintű” – azaz államilag megszervezett és összehangolt – segítséget kapnak a kismamák, ami főleg a szegénységtől sújtott vidékeken jelent nagy hátrányt, ahol még a férfiak sincsenek otthon, mert messze járnak dolgozni.
És itt jön az első fura megjegyzés a cikkben:
„Nem meglepő módon a rendszerből fakadó hiányosságok következménye, hogy kimutathatóan rövidebb ideig szoptatnak az alacsonyabb végzettségű nők, akik kevesebb támogatást tudnak maguknak szerezni. Ezzel megmutatkozik az első olyan hátrány, amely a gyermeket a társadalmi helyzete miatt éri. Van persze ellentétes jelenség is: a mélyebb szegénységben élő anyák jellemzően addig szoptatnak, amíg tudnak. Ők általában nem tudnak a szoptatás helyett minőségi tápanyagot beszerezni, így tudják, hogy azzal teszik a legjobbat, ha minél tovább halasztják a leválasztást.”
Tehát a szegények
és mindkettő azt jelzi, hogy már itt hátrány éri a szerencsétlen gyereket.
Ide kéne most betennem egy tanácstalanságot jelző emodzsit.
A második fura megjegyzés:
„A kutatás azt is megállapítja, hogy mára legalább már az nem jellemző, hogy a nagymamák beleszólnának a nevelési kérdésekbe, de ez valószínűleg éppen arra mutat rá, hogy mennyire magukra hagyottak lettek a nők ebben az életszakaszban.”
Most akkor kell nagymama, vagy nem kell nagymama? Vagy olyan nagymama kell, aki ott van és mindig segít, de semmibe nem szól bele? A nagymama változzon át háztartási robottá?
Végül megállapítódik, hogy az állam helyére beléptek a piaci szolgáltatások, „az állami, rendszerszintű segítség hiányát talán a valódi csoporttá alakulás tudja a leghatékonyabban pótolni”, ami jellemzően az önsegítő csoportokban alakul ki.
Az egész Takács-féle kutatás Qubit-féle ismertetése azért izgalmas, mert
Ha jól értem, az ideális ezek szerint az lenne, ha az állam a létező minden támogatást megszervezne a kismamáknak szakmailag, adna egy csomó anyagi és tudásbeli támogatást, és persze „szolidáris” lenne, azaz az állam utalná ki az érzelmi támogatást is, magyarán a szeretetet. Tegyük hozzá: az fontos lenne, hogy együttérző legyen az orvos, és normálisan álljon a kismamához, de a szeretetpontokat nem tőle kell begyűjteni.
Mert ugye a balosok egyetértenek a jobboldallal abban, hogy a helyi közösségek, ez esetben a család, a nagycsalád jó lenne, ha működnének, mert fontos szeretetforrásként funkcionálnak. De a baloldal közben egyszerre fájlalja, hogy a férfiak messze dolgoznak, nincsenek jelen, ámde ha jelen vannak, akkor ugye potenciális elnyomók. Akárcsak az anya életébe beleszóló nagymamák.
A család egyrészt üdvözlendő, természetes közeg, ami szeretettel veszi körül a kismamát (a szeretet neve szociológusul „szolidaritás”, „érzelmi támogatás”), ugyanakkor ugye elavult nézeteket képvisel az anyai szerepről, és beleszól a kismama életébe. Ahelyett, hogy pusztán csak kiszolgálná. A nagymama meg a férj ne szóljon bele, szakmai támogatás csak a védőnőtől kell, érzelmi viszont mindenkitől.
Úgy látszik, a baloldal örök politikai projektjét elősegítő szociológusok képtelenek megemészteni, hogy a szoros szeretetkapcsolat (ami alapigény együtt jár azzal, hogy akikkel ilyenben vagyunk, azok beleszólnak az életünkbe. A kettő külön nem megy. Az érzelmi támogatással, szoros szeretetkapcsolattal ráadásul vissza is lehet élni. Vagy nincs szeretetkapcsolat, és akkor magány van (meg esetleg állami támogatás), vagy van szeretetkapcsolat, de akkor a másik beleszól az életembe. A szeretet, a szoros emberi kapcsolatok egyben a szociológusok rémálmát is jelentik: azt, hogy személyek egymástól függnek. Aki nem akar senkitől sem függeni semmilyen szempontból, az a magányt választja. Aki a szeretetet választja, az a kiszolgáltatottságot is választja egy kicsit. És ez nem tud másképp lenni, ez az emberi létezés alapszabálya.
Az államtól úgyszintén az váratik el, hogy mindent biztosítson, de az egyéni szabadságba ne szóljon bele (illetve mégis, mert personal is political, de mégse, illetve a rasszizmust azért akadályozza meg). Adjon szakmai támogatást, de ne vegye el az egyéni autonómiát, azaz az állam egyszerre legyen mindenütt jelen lévő, paternalista szerveződés, és ne legyen jelen és ne szóljon bele.
Az állam takarodjon ki a hálószobából, mert nem tartozik rá a magánélet, pláne egy nő saját élete és döntési joga, de mégis jöjjön be, szóljon bele a nő életébe és döntéseibe, mondja el lépésről lépésre, mit kell tenni, adjon meg minden anyagi és tudásbeli támogatást. Úgy látszik, ma a tudomány és a szakmaiság tekintélyének köszönhetően a paternalizmus egyetlen elfogadott formája a tudományos-szakmai paternalizmus (függetlenül attól, hogy az is változik, hogy mit mond a tudomány meg a szakma).
A család is egyszerre legyen jelen és támogató, és legyen láthatatlan és autonómiát biztosító. Oké.
Egy széki népdal szövege jut eszembe erről az egész baloldali, éteri elképzeléshalmazról:
Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni,
építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat,
építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle,
építsen az égre házat, hogy ne érje semmi bánat.