A címeres meznek térfogata lett, minden irányba kitágult. Akkorára nőtt, hogy mindannyian elférünk benne.
Ülök a kismarosi „arénában”, U 16-os meccs, a Kismaros játszik az Erdőkertessel. A helyi csapatban játszik a nagyobbik fiam, nagyjából abban a pozícióban, mint Szalai Ádám vagy Ádám Martin a válogatottban. Nem jó a meccs, a Kismaros szenved, pedig legutóbb a Gödöllő ellen nagyot játszottak.
Az aprócska lelátón alig néhányan vagyunk, mögöttem néhány szörnyen idegesítő, siheder gyerek osztja az észt. Szinte minden megszólalásukkor arra a bizonyos szívlapátra kell gondolnom, amivel hátba lehetne verni őket. Az ellenfelet és a hazaiakat egyaránt gúnyolják, s csak akkor hagyják abba átmenetileg, amikor a helyi edző odaszól egyiküknek, hogy te az egész szezonban a kaput se találtad el, úgyhogy ne nagyon hangoskodjál. Nyegle, öntelt kis hülyék.
Séró, márkás cipő, tenyérbemászó szövegek, beteges méretű öntudat.
Ez az összkép sokak számára egyet jelent a futballistával, nem minden alap nélkül. Tetkó, zselétől csillogó frizura, odakint a VIP-parkolóban a sportkocsi. Mifelénk – értsd: Magyarországon – ez a jelenség ráadásul politikai színezetet is kapott az utóbbi években. Vannak ugye az elképesztően jól kereső futballisták, akiknek csak itthon nagy az arcuk, a nemzetközi mezőnyben sehol sincsenek. És különben is a futball Orbán Viktor rögeszméje, ő erőlteti ezt az egészet, milliárdok úsznak el a semmire vagy kerülnek a miniszterelnök bizalmasainak bankszámlájára. Ismerős szövegek ezek, nem is érdemes ragozni. A futballisták szerintem is botrányosan sokat keresnek, a magyar játékosok is, legalábbis egy pedagógus vagy egy szociális munkás fizetéséhez képest, akik talán végeznek annyira hasznos munkát, mint egy középcsatár valamelyik első osztályú magyar klubnál.
A világ igazságtalan, soha nem is volt igazságos, még Horn Gyula országlásának idején sem. A miniszterelnök iránti gyűlölet egy idő után logikusan a futballra is átterjedt, foci egyenlő O1G, sokan már direkt az ellenfélnek szurkolnak egy válogatott mérkőzésen. Magam is ismerek olyanokat, akik „elvből” nem nézik a magyar válogatott meccseit, mert a játékosok arcában felismerni vélik a miniszterelnök arcát, mint egy deepfake-videón. Számukra a magyar futball a lassan virágba boruló honi diktatúra szimbóluma, a valóságtól immár végképp elrugaszkodott miniszterelnök játszótere.
Csak hát az van, hogy a magyar válogatott utóbbi időben nyújtott teljesítménye nehezen magyarázható ebből az irányból. Mert
Addig járt Marco Rossi nyakára a mániájával, hogy a szegény mester kínjában inkább összetrombitált tizenvalahány használhatónak látszó játékost, csak hogy ne telefonálgasson már neki annyit a miniszterelnök. Ilyen módszerek segítségével még soha nem sikerült ütőképes csapatot fabrikálni. A Paris Saint-Germain szemmel láthatóan megpróbálta, de nekik sem sikerült úgy, ahogy azt elképzelték.
A PSG egyébként a csodás példa arra, hogy tengernyi lóvé sem elég egy valódi csapat megteremtéséhez. Mert a lényeg itt van, nem máshol. A lényeg az, hogy valódi csapat legyen.
És hiába kérdeznek bárkit, a játékosokat vagy az edzőt a titok nyitjáról. Ők is csak azt tudják mondani, amit amúgy mi is gondolunk. Egységről, szervezettségről, küzdésről beszélnek. Igen, nyilván ez is része a titoknak. De talán van itt még valami. Nevezetesen az, hogy úgy tűnik, megértették, mit jelent magyar címeres mezben futballozni.
Fellengzős, szentimentális duma, már hallom is, ahogy egyes ismerőseim mondják, hogy ennek a Győrffynek már végképp az agyára ment a nercsicskaság. Hogy neki a sok zsetonért már ez is belefér. Ha mondják, hát mondják, innen üzenem, hogy nyugodtan lehet mondani. Akár még leírni is, bár az bizonyos veszélyekkel járhat ebben a szólásszabadságot két lábbal tipró banánköztársaságban.
Szóval a címeres mezben futballozás jelentőségére való ráébredés, hogy ilyen cikornyásan fogalmazzak. Hogy ebben állna a titok. Mert például az angol válogatott egyébként kiváló képességű futballistáit elnézve úgy tűnik, mintha nekik semmit sem jelentene a címeres mez. Talán nem is értik, mi az. De mintha a németek se igazán értenék. Ahogy a franciák se különösebben. Nekem legalábbis már régóta ez az érzésem, ahogy elnézem őket.
Az úgynevezett nagy futballnemzetek mintha elfelejtették volna, hogy
Amikor nemzeti válogatottként kivonulnak a gyepre, akkor valóban ők képviselik a nemzetüket. Akkor és ott, arra a kilencven percre ők és senki más. Ők képviselik mindenestül. Ebbe a mindenbe pedig tényleg minden beletartozik. A családjuk, a szülővárosuk, a történelmük, az országuk különféle vidékei, az összes valaha volt, jelenleg élő és majdan születő honfitársuk, egyszóval mindaz, ami a hazát valóban hazává teszi, nem pedig különféle megfontolások mentén választott ideiglenes lakóhellyé.
Válogatott mezben pályára lépni csak ezzel a mindennel a szívben érdemes. Wolverhamptonban ezt a mindent lehetett látni a magyar játékosokon. Ez sugárzott minden egyes mozdulatukból, ez látszott a tekintetükben. Még akkor is, amikor Nagy Zsolt a gólja után belekiáltotta az albioni légtérbe, hogy baaazmeeeg.
mert a minden az nem csak magasztos és fennkölt dolgok hungarikumcsomagja, nem csak a Himnusz és a tokaji aszú és a bográcsgulyás, hanem a traumák, a kudarcok, az indulatok és mindenféle gyarlóságaink is vastagon beletartoznak. Az látszott a meccsen, hogy a címeres meznek térfogata lett, a mezekre varrott jelkép mélységet, szélességet és magasságot kapott, minden irányba kitágult. Akkorára nőtt, hogy mindannyian elférünk benne, még azok is, akik azt gondolják, hogy mindez nem jelent semmit. Mert a mindenben a semmit gondolók is benne vannak.
Ha van a toleranciának, az elfogadásnak és a hasonló, manapság halálra koptatott lózungnak bármiféle jelentése még, úgy ez a jelentés kizárólag ebben a címeres térfogatban értelmezhető, semmi másban. Igaza volt Szalai Ádámnak, amikor azt nyilatkozta, hogy ez a meccs már az elején eldőlt, amikor a magyar szurkolók nem reagáltak az angolok minősíthetetlen gyalázkodására.
Csak a – Rilke által megénekelt – „szív hegyeiről” látszik egyben ez a minden, ami a meccsen valósággá vált. Vagy legalábbis nagyon erősen úgy tűnt, hogy mégis létezik.
Persze, ez csak egy futballmeccs volt, mondhatnám. De ha ezt mondanám, hülyeséget mondanék.
Ezt mintha megértette volna a magyar válogatott. És nekünk is meg kell értenünk, különben ugyanazzal az üres és tanácstalan tekintettel kóválygunk majd a saját pályáinkon, mint az angol futballisták Wolverhampton gyepén.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A 2030-as tornát Spanyolország, Portugália és Marokkó rendezi közösen, míg 2034-ben a Közel-Keleten lesz a világ szeme.
Százharminc vádpontot fogalmaztak meg a Manchester City ellen az utóbbi idők egyik legnagyobb sportperében, most mégis rangadót játszik a Bajnokok Ligájában.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Nem a két csapat játéka láttán zokogott a 49 éves Alessandro Giallatini, akit alig tudtak megvigasztalni.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
