A szív hegyein – az angol-magyar után

Ülök a kismarosi „arénában”, U 16-os meccs, a Kismaros játszik az Erdőkertessel. A helyi csapatban játszik a nagyobbik fiam, nagyjából abban a pozícióban, mint Szalai Ádám vagy Ádám Martin a válogatottban. Nem jó a meccs, a Kismaros szenved, pedig legutóbb a Gödöllő ellen nagyot játszottak.

Az aprócska lelátón alig néhányan vagyunk, mögöttem néhány szörnyen idegesítő, siheder gyerek osztja az észt. Szinte minden megszólalásukkor arra a bizonyos szívlapátra kell gondolnom, amivel hátba lehetne verni őket. Az ellenfelet és a hazaiakat egyaránt gúnyolják, s csak akkor hagyják abba átmenetileg, amikor a helyi edző odaszól egyiküknek, hogy te az egész szezonban a kaput se találtad el, úgyhogy ne nagyon hangoskodjál. Nyegle, öntelt kis hülyék.

Séró, márkás cipő, tenyérbemászó szövegek, beteges méretű öntudat. 

Ez az összkép sokak számára egyet jelent a futballistával, nem minden alap nélkül. Tetkó, zselétől csillogó frizura, odakint a VIP-parkolóban a sportkocsi. Mifelénk – értsd: Magyarországon – ez a jelenség ráadásul politikai színezetet is kapott az utóbbi években. Vannak ugye az elképesztően jól kereső futballisták, akiknek csak itthon nagy az arcuk, a nemzetközi mezőnyben sehol sincsenek. És különben is a futball Orbán Viktor rögeszméje, ő erőlteti ezt az egészet, milliárdok úsznak el a semmire vagy kerülnek a miniszterelnök bizalmasainak bankszámlájára. Ismerős szövegek ezek, nem is érdemes ragozni. A futballisták szerintem is botrányosan sokat keresnek, a magyar játékosok is, legalábbis egy pedagógus vagy egy szociális munkás fizetéséhez képest, akik talán végeznek annyira hasznos munkát, mint egy középcsatár valamelyik első osztályú magyar klubnál.

A világ igazságtalan, soha nem is volt igazságos, még Horn Gyula országlásának idején sem. A miniszterelnök iránti gyűlölet egy idő után logikusan a futballra is átterjedt, foci egyenlő O1G, sokan már direkt az ellenfélnek szurkolnak egy válogatott mérkőzésen. Magam is ismerek olyanokat, akik „elvből” nem nézik a magyar válogatott meccseit, mert a játékosok arcában felismerni vélik a miniszterelnök arcát, mint egy deepfake-videón. Számukra a magyar futball a lassan virágba boruló honi diktatúra szimbóluma, a valóságtól immár végképp elrugaszkodott miniszterelnök játszótere. 

Csak hát az van, hogy a magyar válogatott utóbbi időben nyújtott teljesítménye nehezen magyarázható ebből az irányból. Mert

Addig járt Marco Rossi nyakára a mániájával, hogy a szegény mester kínjában inkább összetrombitált tizenvalahány használhatónak látszó játékost, csak hogy ne telefonálgasson már neki annyit a miniszterelnök. Ilyen módszerek segítségével még soha nem sikerült ütőképes csapatot fabrikálni. A Paris Saint-Germain szemmel láthatóan megpróbálta, de nekik sem sikerült úgy, ahogy azt elképzelték.

A PSG egyébként a csodás példa arra, hogy tengernyi lóvé sem elég egy valódi csapat megteremtéséhez. Mert a lényeg itt van, nem máshol. A lényeg az, hogy valódi csapat legyen.

És hiába kérdeznek bárkit, a játékosokat vagy az edzőt a titok nyitjáról. Ők is csak azt tudják mondani, amit amúgy mi is gondolunk. Egységről, szervezettségről, küzdésről beszélnek. Igen, nyilván ez is része a titoknak. De talán van itt még valami. Nevezetesen az, hogy úgy tűnik, megértették, mit jelent magyar címeres mezben futballozni.

Fellengzős, szentimentális duma, már hallom is, ahogy egyes ismerőseim mondják, hogy ennek a Győrffynek már végképp az agyára ment a nercsicskaság. Hogy neki a sok zsetonért már ez is belefér. Ha mondják, hát mondják, innen üzenem, hogy nyugodtan lehet mondani. Akár még leírni is, bár az bizonyos veszélyekkel járhat ebben a szólásszabadságot két lábbal tipró banánköztársaságban.

Szóval a címeres mezben futballozás jelentőségére való ráébredés, hogy ilyen cikornyásan fogalmazzak. Hogy ebben állna a titok. Mert például az angol válogatott egyébként kiváló képességű futballistáit elnézve úgy tűnik, mintha nekik semmit sem jelentene a címeres mez. Talán nem is értik, mi az. De mintha a németek se igazán értenék. Ahogy a franciák se különösebben. Nekem legalábbis már régóta ez az érzésem, ahogy elnézem őket.

Az úgynevezett nagy futballnemzetek mintha elfelejtették volna, hogy

Amikor nemzeti válogatottként kivonulnak a gyepre, akkor valóban ők képviselik a nemzetüket. Akkor és ott, arra a kilencven percre ők és senki más. Ők képviselik mindenestül. Ebbe a mindenbe pedig tényleg minden beletartozik. A családjuk, a szülővárosuk, a történelmük, az országuk különféle vidékei, az összes valaha volt, jelenleg élő és majdan születő honfitársuk, egyszóval mindaz, ami a hazát valóban hazává teszi, nem pedig különféle megfontolások mentén választott ideiglenes lakóhellyé.

Válogatott mezben pályára lépni csak ezzel a mindennel a szívben érdemes. Wolverhamptonban ezt a mindent lehetett látni a magyar játékosokon. Ez sugárzott minden egyes mozdulatukból, ez látszott a tekintetükben. Még akkor is, amikor Nagy Zsolt a gólja után belekiáltotta az albioni légtérbe, hogy baaazmeeeg.

mert a minden az nem csak magasztos és fennkölt dolgok hungarikumcsomagja, nem csak a Himnusz és a tokaji aszú és a bográcsgulyás, hanem a traumák, a kudarcok, az indulatok és mindenféle gyarlóságaink is vastagon beletartoznak. Az látszott a meccsen, hogy a címeres meznek térfogata lett, a mezekre varrott jelkép mélységet, szélességet és magasságot kapott, minden irányba kitágult. Akkorára nőtt, hogy mindannyian elférünk benne, még azok is, akik azt gondolják, hogy mindez nem jelent semmit. Mert a mindenben a semmit gondolók is benne vannak. 

Ha van a toleranciának, az elfogadásnak és a hasonló, manapság halálra koptatott lózungnak bármiféle jelentése még, úgy ez a jelentés kizárólag ebben a címeres térfogatban értelmezhető, semmi másban. Igaza volt Szalai Ádámnak, amikor azt nyilatkozta, hogy ez a meccs már az elején eldőlt, amikor a magyar szurkolók nem reagáltak az angolok minősíthetetlen gyalázkodására.

Csak a – Rilke által megénekelt – „szív hegyeiről” látszik egyben ez a minden, ami a meccsen valósággá vált. Vagy legalábbis nagyon erősen úgy tűnt, hogy mégis létezik.

Persze, ez csak egy futballmeccs volt, mondhatnám. De ha ezt mondanám, hülyeséget mondanék.

Ezt mintha megértette volna a magyar válogatott. És nekünk is meg kell értenünk, különben ugyanazzal az üres és tanácstalan tekintettel kóválygunk majd a saját pályáinkon, mint az angol futballisták Wolverhampton gyepén.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd