„Jövőre lesz 25 éve, hogy John Hume és jómagam aláírtuk a történelmi jelentőségű nagypénteki megállapodást, ami véget vetett annak a 40 éves terrorhullámnak, amely több tízezer embert sebesített meg, illetve ölt meg, valamint több milliárd font gazdasági kárt okozott Észak-Írországnak. A megállapodás közel sem volt tökéletes, sok ellenállás övezte, de akkor is és most is úgy gondolom, hogy az Észak-Írország népének javát szolgálja. A megállapodás egyik fontos eleme volt, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság része marad mindaddig, amíg a tartomány lakossága azt támogatja. Kimondta és garantálta továbbá az is, hogy Észak-Írország státusza csak akkor módosítható, ha a lakosság többsége abba beleegyezik.
(…)
Szomorú, hogy az a megállapodásért, amiért oly’ sokat tettünk veszélybe került az észak-írországi jegyzőkönyv miatt. A belfasti Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a jegyzőkönyv megváltoztatta Észak-Írország alkotmányos helyzetét az Egyesült Királyságon belül. Az eljárás során a kormány jogászai elismerték, hogy amikor az alsóházban elfogadták az EU-kilépésről szóló törvényt, a hozzájárulásunk nélkül, „implicit módon hatályon kívül helyezték” a brit egyesülésről szóló törvény 6. cikkét.
A jegyzőkönyv eredményeként Észak-Írország már nem szólhat bele a brüsszeli törvényhozásba, helyette az országrészre rákényszerítik az uniós törvényeket, melyeket az Európai Bíróság hajt végre. Ezzel a demokratikus legitimáció eszközét elvették Észak-Írországtól. Éppen ezért a brit unió mellett kiálló politikusok és persze jómagam a Legfelsőbb Bírósághoz fogunk fordulni.
Amerikai és uniós politikusok azt hangoztatják, hogy kiállnak a nagypénteki megállapodás mellett, de a demokratikus ellenőrzés megtagadása és a brit szuverenitás gyengítése nem ezt bizonyítja. Ha valóban támogatnák a nagypénteki megállapodást, látniuk kellene azt is, hogy egyetlen unionista észak-írországi politikus sem tudja támogatni a jegyzőkönyvet. Akkor mégis miért várják el, hogy az északír törvényhozás, amely a konszenzusra épül, működőképes legyen?