Újratervezés

„A posztmodern ember akkor politizál, ha a siker, vagyis a hatalom és a pénz karnyújtásnyira van. A posztmodern ember eredményorientált, praktikus lény, aki kész örömmel intézni a köz ügyeit, feltéve, hogy jól megfizetik érte. Ebben áll a teljes elit elemi romlottsága: számukra a politika önigazolási vagy megélhetési technika, de leginkább mindkettő.

Az a politizálás, amely ma fájdalmasan hiányzik, önkéntes, mert a késztetés iránta belülről fakad – elvek hajtják, ügyeket céloz, a funkciója pedig a közjó. S a közélet minél kevesebb elvet, ügyet és közjót tartalmaz, az elvi alapú, ügyekre irányuló, közjót szolgáló politizálásra annál nagyobb szükség van. Hallatlanul csalódott és elkeseredett vagyok a választási eredmény meg az annak nyomában menetrendszerűen megnyilvánuló felelősségtagadás láttán, úgyhogy egyetlen sejtem sem vágyik arra, hogy ezzel a megrontott és megrothadt magyar közélettel foglalkozzak, a politika azonban nem élmény és nem érvényesülés, nem egy újabb virtuális játék, amely izgalmat és szórakozást kínál. A politika az a tér, ahol minden felelősségteljes állampolgárnak kötelessége megpróbálni érvényesíteni úgy a maga, mint azok elveit, akiknek ehhez nincs erejük. A politika emberi-polgári szükség és lealacsonyító, mocskos kötelesség.

Az elmúlt évszázadokban egy royalista, egy szocialista vagy egy feminista nem azért politizált, hogy három év múlva képviselő vagy miniszter legyen, hanem azért, mert számukra ezek az értékek valóban számítottak. Akkor is, amikor XVI. Lajost guillotine alá kísérték; akkor is, amikor az államhatalom üldözte a munkásmozgalmat, és vérbe fojtotta a sztrájkokat; és akkor is, amikor nők át sem léphették az egyetemek kapuit. A mi életünkben megváltozhat a politikai-társadalmi rendszer? Aligha. Érdemes kihívni a Fideszt? Aligha. Legalábbis akkor, ha a szabadságmozgalmaknak, a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a nacionalizmusnak meg a feminizmusnak sem volt érdemes kihívniuk a régi rendet. A világ soha nem úgy változik, hogy légy feminista, és kapsz egy halom pénzt meg egy tanszéket, vagy hogy légy szocialista, itt van mellé egy hivatal és hozzá egy csomó befolyás. Amelyik nép nem harcol meg a szabadságáért, az elveszíti – és ez nem is baj, hisz meg sem érdemli.

Magyarország putyinizálódik? Kétségtelenül. Siralmasak a közállapotok? Valóban. De vajon rosszabb a helyzet, mint a magyar történelem elmúlt ötszáz évében bármikor? Valójában sokkal jobb. Csakhogy a múlt századokkal ellentétben ma nincs gondolat, nincs vízió és nincs akarat. Amikor Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Jászi Oszkár, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kéthly Anna, Bibó István és Antall József reprezentálta a magyar politikát, még volt benne szellem, koncepció és a közállapotok megváltoztatására irányuló szándék, ma meg kész csoda, ha egy politikus nem hamisította a diplomáját. Az ellenzéki politizálást ma egymással marakodó érdekcsoportok mindennapos hazudozása képezi olyan senki által nem támogatott fantomszervezetek előadásában, mint az LMP, a Jobbik, az MSZP és a Párbeszéd. Az ellenzéki politizálás hajtóereje ma a pozícióéhség, érzelmi állapota a csodavárás, attitűdje a hatalmas arc és a mindent elsöprő gátlástalanság.

Amikor elindultam Budapest főpolgármesteri posztjáért, úgy gondoltam, hogy ellenzékváltás nélkül a Fidesz mindörökre a magyarok nyakán marad – kihívtam tehát ezt a korrupt és gátlástalan ellenzéket, akik sokkal több pénzzel, sokkal nagyobb nyilvánossággal, a fideszes parkolási maffiával együttműködve rommá vertek. Tudomásul vettem: ezt akarták a budapestiek, úgyhogy ez a realitás – tehát hátrébb léptem. Azt a mozdulatot tettem meg, amelyet korábban Schiffer András és Vona Gábor – úgy álltam hozzá, hogy nem kell nekem mindenáron a legokosabbnak lennem: ha lesz egy olyan tisztességes és középutasnak tűnő jelölt, mint, mondjuk, Bencsik János, Hadházy Ákos, Márki-Zay Péter, Pálinkás József vagy Róna Péter, akkor mögé majd beállok.

Miután Márki-Zay Péter az előválasztáson félresöpörte a megélhetési ellenzék jelöltjeit, ennek szellemében már őt támogattam, mert a jelöltsége magában hordozta egy harmadik pólus születésének ígéretét, és mert a Fidesszel az ország élén nincs konszolidáció, nincs modernizáció, nincs polgárosodás, nincs demokratizálódás és nincs jogállam. Finoman szólva nem voltam meggyőződve arról, hogy Gyurcsány Ferenc, Kunhalmi Ágnes és Ungár Péter részvételével a fentiekre van esély, abban viszont biztos vagyok, hogy Orbán Viktor vezetésével nincs.

Most elég világosan kiderült, hogy 2019-ben volt igazam: ellenzékváltás nélkül nincs kormányváltás. Kiderült, hogy az ellenzéki szavazatokat nem lehet összeadni – kivonni kell őket egymásból. Hittem és a mai napig hiszek Márki-Zay Péter becsületében, ezért a tőlem telhető módon segítettem abban, hogy miniszterelnökké váljon, mert meggyőződésem szerint elsősorban erkölcsi forradalomra van szükség, benne pedig jól láttam a politikai osztállyal szemben megnyilvánuló minőségi különbséget, csakhogy az a tény, hogy az ellenzék talált egy szent őrültet az ország élére, aki tűzzel-vassal üldözi a korrupciót meg a politikai hazugságot, és Orbán Viktor mellett Gyurcsány Ferencet is megveti, a magyarok döntéshozatalának mérlegén nagyon kevésnek bizonyult, és ezért egyetlen választó sem hibáztatható.

Tévedtem: túl szép lett volna ellenzéket és kormányt, Gyurcsányt és Orbánt egy jóravaló vidéki polgármester indulásának egyetlen műveletével leváltani. Hiába hittem ebben, ma már be kell látnom, hogy nem volt realitása. Kiderült, hogy Gyurcsány Ferenccel és legfőbb politikai szövetségesével, Jakab Péterrel nem lehet együttműködni, elv nélkül, ügy nélkül, elképzelés nélkül meg a kormányzóképességnek legalább a látszata nélkül Orbán Viktort nem lehet leváltani.

Most adott a feladat, melynek végrehajtása 2019-ben a Borkai-botrány médiaélményébe és Karácsony Gergely választási győzelmébe ütközött: ellenzéket kell váltani, politikai centrumot kell építeni, és elsősorban meg kell tanulni közvélemény-kutatások nélkül politizálni. Két okból is: mellesleg azért, mert nem mutatnak semmit, hisz állandóan tévednek; főleg meg azért, mert az ellenzéknek többé nem a görbéket kell meghódítania, hanem önmagát kell megtalálnia. Meg kell találnia azt, aki kihívja Orbán Viktort, és meg kell találnia, azt, ami kihívja az Orbán-rendszert – az pedig jól látszik az ellenzéki politikusokon, hogy a rövid távú megtérülés állandó hajszolása a pillanatba zárja őket, és nem engedi tényleges identitáshoz. Amíg az ellenzéki Magyarország ezt a munkát nem végzi el, az Orbán-rendszernek nincs alternatívája, az pedig nem várható el a magyaroktól, hogy megélhetési politikusok kedvéért a semmibe ugorjanak.”

Nyitókép: Koszticsák Szilárd / MTI