Négy kétharmad tanulságai

„Két sajátosan magyar intézményt köszönhetünk az elmúlt tizenkét évnek. A Békemenetet, amely mindig akkor indul el és mindig óriási tömegeket mozgat meg, amikor szükség van rá, és a sorozatos kétharmados választási győzelmeket. A kettő szorosan összefügg, mert mindkét jelenségnek ugyanaz a kulcsa: a szeretet és az összefogás döbbenetes ereje. Az emberek nem robotok, és az agyuk helyén nem számológép van. Természetesen számítanak az eredmények, az ígéretek és kilátások, számít, hogy mennyit fejlődött az ország az előző években, és számít, hogy mindez kiknek köszönhető, de ez nem volna elég sem a kétharmados győzelmekhez, sem a félmilliós Békemenetekhez.

Kell még valami, amivel nem szokás foglalkozni, pedig ebben áll a nagy titok. Ez ad magyarázatot arra a jelenségre, amit leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, Magyarország kettészakadt: a vidékre és a fővárosra. A vidék Magyarországa, vagyis az elsöprő többség 60 százalékos arányban állt ki Orbán Viktor kormánya mellett, míg vele ellentétben a főváros népe majdnem ekkora arányban a moslékkoalíciót támogatta. Ez nagyon nagy baj, amivel foglalkozni kell. Nem jó, hogy a már alig kétmilliós főváros népe idegenként viselkedik a saját hazájában, és látványosan szembefordul az ország népével.

Láthatóvá váltak az átmenetek is. Amíg a községekben közel 70 százalék állt ki a Fidesz–KDNP mellett, a kisvárosokban közel 60, a nagyvárosokban már csak alig több mint 40 százalék, addig a fővárosban fordított lett az arány. Szociológiai elemzések kellenek majd annak felderítésére, hogy miért látja ellentétesen a valóságot a falvak és a megapolisz népe. Miért idegenedik el az egyén, ha egyre nagyobb népességű településre költözik, a többségben lévő vidékiektől, és miért igaz ez fordítva is, miért ébred fel lelkében idővel a hazaszeretet az emberben, ha akármilyen nagy településről egy szép községbe települ át. Ez nem műveltség, és nem is világnézet kérdése. Ez valamilyen módon összefügg az élethelyzettel. A vidéki életet élő számára a jó idő az, ami jó az őt körülvevő természetnek, és így, akár esik, akár fúj, végső soron jó neki is. A városi ember számára viszont az a jó idő, ami neki személy szerint jó. Ha strandra készül, akkor süssön a nap, ha nagyon poros a járda, akkor essen egy kis eső, ha nagy a szmog, akkor fújjon a szél, de ne sokáig… és így tovább.

A vidéki ember – nevezzük inkább természetes embernek – számára a felelősség a legfontosabb életelv. Azt vallja, ha a gazda nem megy a házra, a ház megy a gazdára, vagyis az akadályokkal önállóan megküzd, a feladatokat nem hárítja másra, hanem igyekszik maga megoldani. Gondozza a birtokát, legyen az nagy vagy kicsi. A városi ember – nevezzük mesterséges embernek – alapvetően a felelőtlenség elve szerint él. Ha koszos a járda, szidja az önkormányzatot. Ha egy mocskos ruhájú csavargó fetreng a kapualjban, kikerüli. Szidja a közlekedést, ha késik a villamos. A természetes ember adni szeret, a mesterséges ember inkább csak kapni. A természetes ember lelkében az érdekek és az érzelmek harmóniában vannak, és ezek egyensúlyáért hajlandó áldozni is. A mesterséges ember az érdekeit elválasztja az érzelmektől, és az előbbit tartja elsődlegesnek. Előbb a kocsi, csak azután a kicsi… Nem jó ez így. Annyi csodára voltunk képesek, valahogy a városi embert is élő, szeretetre és szépre fogékony, harmonikus emberré kéne tenni.”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás