Ki fogja tanítani gyermekeinket tizenöt év múlva?

„A pedagógushiány kapcsán mindenképpen ki kell térni arra a látszólagos ellentmondásra, hogy hogyan beszélhetünk pedagógushiányról, miközben az egy pedagógusra jutó tanulók számát tekintve Magyarországon látszólag kedvező a helyzet. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha az egy pedagógusra jutó tanulók száma alacsony, az azt jelenti, hogy egyszerre van elég pedagógus és jut elegendő figyelem a tanulókra. Az adatok azonban nem igazolják ezt. Bár Magyarországon a nemzetközi átlagnál jóval alacsonyabb az egy pedagógusra jutó tanulók száma, a magyar oktatás mégsem mondható eredményesnek. Két ország van Európában, Portugália és Észtország, amelyik folyamatosan tudott javítani az eredményességén a PISA-felméréseken, mégis, az egy pedagógusra jutó tanulók száma náluk magasabb, mint nálunk.

Ez a mutató ugyanis valójában mindössze azt mutatja, hogy mennyire pedagógusintenzív az oktatási rendszer. A magyar rendszer fajlagosan több pedagógust használ fel, mint sok más ország oktatási rendszerei. Ennek azonban alapvetően két olyan oka van, amelyek közül egyik sem a teljesítményt erősíti. Az egyik a korszerűtlen pedagógiai szemléletű szakmapolitikából fakad, amely elsősorban a sok tantárgyban és sok ismeretben látja a tudás forrását. A másik pedig a magyar szülők azon igénye, hogy gyermekeik minél homogénebb közegben tanuljanak, ezáltal fenntartva a nemzetközi összehasonlításban is feltűnően nem mérethatékony iskolarendszert. Míg az európai iskolákban átlagosan 600 tanuló tanul, addig nálunk az átlagos iskolaméret ennek a fele, az általános iskolák esetén pedig még ennél is alacsonyabb: az általános iskolák felébe 150 tanulónál kevesebb gyerek jár. Itt pedig a kígyó a farkába harap, hiszen a zsúfolt tananyag, a túl sok tantárgy és a kis méretű buborékiskolák mesterségesen magasan tartják a pedagóguslétszámot, amit az oktatási rendszer csak úgy tud úgy-ahogy biztosítani a jelenlegi keretek mellett, ha alacsonyan tartja a pedagógusok költségét (lásd újfent a fenti táblázatot).

Az alacsony bérek pedig nemcsak mennyiségi, de minőségi problémát is okoznak. Minél kevésbé vonzó a szakma, annál kevesebben jelentkeznek a pedagógusképzésbe és helyezkednek el utána, és annál kisebb az esélye a minőségi szelekciónak. Ráadásul a leánykori nevén pedagógus életpályamodell sem segíti a minőséget. Egy 1500 pedagógus körében végzett online adatfelvétel azt mutatta, hogy a bérek és a munkaterhelés között nagyon gyenge a kapcsolat, ráadásul a rendszer a minőségi pedagógusi tevékenységeket (innováció, bemutató óra, mentorálás) sem díjazza. A magyar rendszerről elmondható, hogy pazarló, mivel az olcsó és sok munkaerőt választja a kevesebb, de drágább és így jó eséllyel minőségibb munkaerő alternatívája helyett.

Ezeknek a tendenciáknak már most is érzékelhető a negatív hatásuk. A túlterhelt és alulfizetett pedagógustól nem várható el minőségi munka. Ráadásul az egyre öregedő szakma és a fiatal szülők közötti táguló generációs szakadék a megfelelő kommunikációt is akadályozza a szülők és a pedagógusok között (a gyerekekről már nem is beszélve). Még hosszabb távon pedig a nem megfelelő szintű oktatás azt eredményezi, hogy a fiatalok egy része elhagyja az országot, a másik részük pedig a minőségi gyermeknevelés egyik alapvető feltételének (jó minőségű közoktatás) hiányában kevesebb gyermeket fog tudni felelősen vállalni. A tanárhiány így gyermekhiányhoz is vezethet, ami által pedig az ország olyan lefelé tartó spirálba kerül, hogy előbb-utóbb nyugdíjasotthonra fog emlékeztetni. Persze csak akkor, ha nem teszünk ellene.”