Ha az ellenfél uralja a valóságot, akkor olyan stratégia kell, amellyel visszahódíthatjuk

„Dermedten figyelem, ahogyan az ellenzéki vezetők az április 3-i vereségre, annak mértékére reagálnak. Együtt érzek velük, megértem a bénultságukat. Azonban ez biztosan nem az a történelmi pillanat, amikor megengedhetnék maguknak ezt. Nem engedhetik meg maguknak, hogy a jövőről szóló üzeneteik csak a parlamenti mandátumaik sorsáról szóljanak. Nem engedhetik meg, hogy ne adjanak őszinte, intellektuálisan végiggondolt és a mély okokat feltáró magyarázatot a kudarc okairól. Nem engedhetik meg, hogy ne mutassanak utat, perspektívát és víziót, cselekvési lehetőséget a rájuk szavazóknak, a bennük hívőknek.

Minél gyorsabban néznek szembe a múltjukkal és az abból következő eredménnyel, annál hamarabb beszélhetnek az ellenzék jövőjéről. Minél hamarabb tudnak beszélni erről a jövőről, annál kisebb lesz kiábrándulás, apátia és az a lemorzsolódás a táborukban, amit már nem fognak tudni visszaszerezni az elmúlt 12 évben tőlük megszokott eszközökkel.

Orbán Viktor 2002-ben, egy nem várt vereségből felállva hetek alatt képes volt az ellenzéki parlamenti politizálás határain messze túlmutató választ adni híveinek. 2022-ben az ellenzéknek egy megsemmisítő mértékű vereség után, sokkal kevesebb erőforrás birtokában és sokkal nehezebben megválaszolható szervezeti és politikai-stratégiai gondokkal terhelten kellene ugyanezt a feladatot elvégeznie.

A legfontosabb megválaszolandó kérdéseket ismerjük, és a válaszok nem tudhatók le néhány ATV-s interjúval. Az elveszített 850 ezer szavazó, az ellenzéki összefogás politikai haszna, a felkínált társadalmi program és jövőkép minősége, és az ellenzék által használt politikai eszköztár hatástalansága azok a kérdések, amelyek nem válaszolhatók meg csak a FIDESZ-állam minden területen érvényesülő brutális túlhatalmával. Ha erre nincs új válasz, csupán ismét a megszokott korlátozott parlamenti- és médiajelenlét, akkor 2026-ban biztosan meglesz az ötödik kétharmad is.”

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs