Keresztény dögkeselyűk Hodász András felett

„Egyszerre mozdulnak szégyentelenül, igazi vamzertempóval a keresztény »közélet« kasztjának tagjai, hogy rúgjanak még egy utolsót Hodász András római katolikus pap tetemébe. Hodász ugyanis két hibát is elkövetett. Először is azt hitte, hogy ma Magyarországon közéleti szereplőként, vezetőként fel lehet vállalni azt, hogy valaki válságban van, pszichológus segítségére szorul, és antidepresszánsokat szed. Persze azt hinnénk, hogy van annyira felvilágosult és érett a társadalmunk, hogy jobb útnak tartja ezt, mint felkötni magunkat a pincében, vagy esetleg alkoholizmusba és asszonyverésbe fojtani a megkeseredett életünk feletti brutális depressziónkat, de ez hiú ábránd. A pap második hibája az volt, hogy ebben a helyzetben akarta radikálisan megmondani azt, hogy merre tovább, majd ő mutatja az utat. Mindezek után pedig bedobott egy kézigránátot a közbeszédbe azzal, hogy kijelentette: nem biztos abban, van-e meleglobbi. Majd mindezt végül azzal tetézte, hogy ellenzéki politikusokkal fotózkodott a kampány közepén. Önmagában persze egyikkel sem lenne baj, ha közben nem permanens segélykiáltásokat hallanánk tőle.

És ebben a kettős együttállásban voltaképpen mindenki megérezte a vérszagot, az olcsó és könnyen megszerezhető lájkok tömegeit és a morális felsőbbrendűség tét nélküli csillogtatásának lehetőségét. Kezdve azzal, hogy a különböző médiumokban »keresztény influenszerek« értetlenkedve álltak a valóság előtt: egy keresztény papnak sem elég gyónni vagy »megimádkozni« a krízishelyzeteit, hanem szakszerű segítségre van szüksége. Vagy nem átallják lépten-nyomon kiemelni azt, hogy a »sztárpap« antidepresszánson él – azt sugallva ezzel, hogy beszámíthatatlan. Ez pedig sokat elmond a »keresztény Magyarország« állapotáról: képtelenek és alkalmatlanok a papok és lelkészek arra, hogy helyettesítsék a pszichológusokat vagy a coachokat, és arra, hogy bárki is náluk keresse a megoldást az élete legnagyobb mélységeiben. Ami viszont ennél is elkeserítőbb, hogy a mai napig rengetegen foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a narratívához, hogy pszichológushoz fordulni Krisztus helyett még egy paptól is elfogadhatatlan. De ne legyen kétségünk afelől, hogy itt kizárólag annak a lehetősége áll fenn, hogy az ilyen gondolkodást valló keresztények csupán arra képesek, hogy magukhoz züllesszék a környezetüket, arra nem, hogy felemeljék a társadalmat.”

Nyitókép: MTI/Komka Péter