Will Smith felképeli Chris Rockot az Oscar-gálán

„Will Smith felképeli Chris Rockot az Oscar-gálán

Emlékszem rá, amikor a Fókusz bepromózta az első pofont a Mónika Show-ban. Egekbe tolta a nézettséget, olyannyira, hogy utána már direkt úgy válogatták a szereplőket, hogy némi hergelés után lehetőleg az első öt percben essenek egymásnak a kamera előtt. Magyarországon ez volt az első olyan műsor, ami célzottan és széles körben a fehér felsőbbrendűségi igényt szolgálta ki. Lám, mi jobbak vagyunk, mint azok a hitvány ösztönlények!

Aztán az RTL Klub rájött, hogy ez még kevés. Azok kedvéért, akik szerint a félállati működés kizárólag a szegénység eredménye, meg kellett mutatniuk, hogy erről szó sincs: így került műsorra a Győzike Show, aminek az volt a célja, hogy bemutassa, a Mónika Show egységsugarú szereplője akár gazdag is lehet, az eredmény pontosan ugyanaz.

Mindez nem a Vér és Becsület neonáci zugcsatornáján, hanem egy országos TV főműsoridejében!

És nem, nem az a probléma, hogy valaki bemutatja, hogy ilyen is van. Hanem hogy emberek kifejezetten abból gazdagodhatnak meg és élhetnek a többségi társadalom számára is elérhetetlen életszínvonalon, hogy ilyenek. Egy kisebbségről alkotott sztereotípiát karikíroznak obszcén szélsőségekig, majd rácsodálkoznak, amikor kisebbség, aki őt látta egyedül kitörni, követni kezdi.

Will Smith és Chris Rock pontosan ezt teszik. A laza, szerethető, de tróger és szükség szerint jól odab.szó fekete hős karakterét aligha Martin Luther King örökségére alapozták. Ellenkezőleg: Martin Luther King maga mélyen elítélte volna, hogy a feketék önképét a médiában első sorban a Will Smithek és Chris Rockok által játszott félbűnöző gettói fenegyerekek határozzák meg, ne pedig a protestáns munkaetika. Elítélte volna, hogy a legismertebb fekete egy idétlenkedő, infantilis és agresszív huligán, mert abban hitt, hogy a feketéknek szorgosnak, műveltnek és alázatosnak (de nem szolgának) kell lenniük, ha ki akarnak törni a történelmi nyomorból.

Will Smith és Chris Rock többrétegű hazugságot rögzítenek: egyrészt ők hozzák azokat a karaktereket, amik a feketéket a filmvásznon pofozkodó, nagydumás bohócként jelenítik meg, másrészt a milliárdos médiajelenlétük a kampány, hogy ezzel a mentalitással lehet kitörni.

Amikor egy frakkos gálaesten egyik fekete felképeli a másikat egy vicc miatt (és a lényeg szempontjából mindegy is, hogy amúgy kivel értünk egyet), az nem csak a közönséget kielégítő bazári manírok miatt rohadtul visszás. Hanem azért, mert ugyanazok az emberek, akik rögzítették ezeket a sémákat, akik tapsoltak, megrökönyödtek és éljeneztek, akik alájátszottak, kiállnak ugyanarra a színpadra, ahol ezt megtették, és elkezdenek szörnyülködni, hogy egy rasszista társadalomban élünk.

Persze, hogy abban élünk: ők voltak azok, akik végtelen pénzzel, nyilvánossággal és befolyással tartalmat és keretet, főműsoridős muníciót szolgáltattatok hozzá, és akik ebből gennyesre gazdagodtak!

Hogy van pofájuk mindezt áttolni azokra a nézőkre, akik hittek nekik?

Egy ponton túl már nem azon kell elgondolkodnunk, hogy ez kinek károsabb: a kisebbségi vagy a többségi társadalomnak. Hanem azon, hogy a vörös szőnyeg képmutatása egész egyszerűen alkalmatlan rá, hogy bármiben is civilizációs iránytű legyen.

A mímelt pofonnal sem az a baj, hogy kattintáspörgetésre használják, de még csak nem is az, hogy nem igazi. Hanem az, hogy ha az lenne, akkor is csak egy aljas, cinikus, rohadt propagandagépezet rétegzett hazugságának a részeként. Dicsértessék! ”

Nyitókép: MTI/AP/Invision/Chris Pizzello