Nem egészen három hét múlva életről és halálról dönt a magyar nemzet

„Nézi az ember a békemenetet, nézi fájó szívvel a szerkesztőség süket csendjében, hiszen dolgozni kell, lapot készíteni, nem tarthatunk azokkal, akikkel tartanunk ma muszáj volna. Nézem a nemzeti színű zászlókat, a kipirult arcokat, hallom az éneket, bámulom a végeláthatatlan embertömeget. A sok százezer magyart, akik minden alkalommal megtöltik a fővárost és a szíveket.

A békemenet legnagyobb erénye, hogy mindig méltósággal és rendben halad útján, hogy nincsenek provokátorok, eszetlenek, begőzöltek, s hogy bármi történjen, a résztvevők szeretettel, nem pedig valaki vagy valami ellen eltelve térnek haza otthonaikba. De ez a mai békemenet különbözött az eddigiektől. Hiszen tizennyolc nap múlva választunk, eldöntjük, folytassa-e a magyar szuverenitás kormánya, vagy hatalmába kerítsen minket a globalista háttérerő. Más szóval, egyáltalán nem fellengzősen, nagyon is valóságosan: nem egészen három hét múlva életről és halálról dönt a magyar nemzet.

Üssük fel Vajda Jánost, hiszen a nagy emlékezések mestere mindig segít, ha egy pillanatra elfogy a szó, elhalkul a beszéd:

»Mi egymásé vagyunk. Egymásban / Élünk, találjuk örömünk. / Ismerjük egymást; fény s homályban / Találkozunk, ölelkezünk.«

Az ember voltaképpen egész életében arra törekszik, hogy a sötétség helyére fényt szerezzen magának. Hogy a mindenség is ragyogjon, legalább egy pillanatra, hogy elhiggyük, az élet mindig legyőzi a halált. Mert amit mi magunk teremtünk, és ami az örökkévalóságban visszhangzik, már biztosan a miénk. Ez az örökség megmarad, gyarapodik, olykor vigasza olyanoknak is, akik azt hinnék, a reménytelenség és a homály az ember természetes állapota. Erre születtünk: szolgálni, képviselni, ha pedig szükséges, bátran dacolni a végzettel, csatába indulni, amikor hív a kürtszó.”

Nyitókép: MTI / Kovács Tamás