Nem hallgattak Putyinra: beláthatatlan következményekkel járhat, hogy Kijev zöld utat kapott
Bidenék döntése felkavarhatja a háborút.
Egy barbár háborút elítélni nem Ukrajna-imádat és nem ruszofóbia.
A kedves olvasókat nyilván nem fogja meglepni, hogy ruszofil vagyok. Különben nem írtam volna korábban olyanokat, hogy kiegyezésre volna szükség Oroszországgal, hogy a nyugati civilizáció valódi kihívója Kína, nem pedig Oroszország, vagy hogy az, aki csatlakozik a félreértett Navalnij kritikátlan imádatához, nem akar jót Oroszországnak. Egészen február 18-áig úgy hittem, hogy Oroszországot elsősorban a nyugati politika és nyilvánosság próbálja belekergetni egy háborúba, amelyhez valójában nem fűződik érdeke.
Aztán az orosz kormánysajtó átváltott ürügykotyvasztó üzemmódba. Nekiállt népirtásról, donbaszi menekültekről magyarázni, meg az ukrán hadsereg által nem üzemeltetett katonai csapatszállítók képeivel bizonygatni azt, hogy az ukrán katonák igenis átmentek az orosz határon a Rosztovi területnél, úgyhogy megvan a casus belli. És a születésnapom reggelén arra ébredtem, hogy a Tassz címlapsztorija már nem „a donbaszi helyzet éleződése” meg „a DNR és LNR elismerése”, hanem „katonai művelet Ukrajnában”. Csak így, átmenet nélkül. Véletlenül sem napagyenyie vagy vtorzsenyie, lerohanás vagy invázió, természetesen,
– hanem vojennaja operacija. De mindegy is. Február 24-e reggelén ki kellett nyögnöm: Amerikának igaza lett – és a ruszkik hazudtak, pofátlanul, nem is kicsit.
Marija Zaharova pillanatok alatt elcsitult, azóta legfeljebb napjában egyszer bújik elő, hogy egy kis vitriolt öntsön a védhetetlenre, szűkszavúan és tartalmatlanul. Én meg itt maradtam a ruszofíliámmal, amivel sürgősen kezdenem kellett valamit. És mivel az ún. Nyugat válogatott becstelenségei közepette elég sokan növesztettünk magunknak a magyar jobboldalon Oroszország iránti enyhe szimpátiát, megosztanám, hogy mire jutottam.
Egyrészt arra jutottam, hogy a vojennaja operaciját meg sem kell próbálni mentegetni. Mert az védhetetlen. Semmi nem legitimál egy valós indok, hihető magyarázat nélküli, nagypályás, támadó háborút. (Mielőtt idefújná valami a bolond lyukból az obligát nátózást, koszovózást és irakozást, jelzem, hogy Szerbia bombázásakor mínusz kettő, az iraki háború kitörésekor plusz kettő éves voltam, így csak utólag tudom azokat élesen elítélni, de nem, nem kettős a mércém, minden agresszort gyűlölök.) A háború azért védhetetlen, mert atombombákkal, biztonsági garanciákkal és fenyegetésekkel politikusok szoktak egymás között homokozni; a háború viszont bevonja a politikusok agyrémébe a népet, akit ez az egész dolog nemzetbiztonságostul, szuverenitásostul, történelmi igazságostul ennyire egészen biztosan nem érdekel, és nagyon nem az érdeke. Egy háborúban tömegével halhatnak olyan ukránok, akik egy ujjal nem nyúltak semmilyen kisebbséghez, és Ukrajna nyugati integrációs lázálmaihoz sem volt közük soha.
– csak hát az ő jólétükre 2014 óta nem jut jóformán semmiféle figyelem.
A háború az, amikor a politika elárulja a népet, és aki lő, az az agresszor, a főbűnös, automatikusan. Mindenki más – Amerika és Ukrajna – legfeljebb különböző mértékben hibás és bűnrészes lehet.
A háború reggelén arra is jutottam, hogy e dörgő csatazajban bukott meg az orosz érdek figyelmen kívül hagyásán, Oroszország kiszorításán nyugvó amerikai politika, melynek Európa alvajáró részese volt. Azok a teljesen magától értetődő lépések, amelyeket éveken keresztül nem tettünk meg – Ukrajna NATO-tagságának kategorikus kizárása, az egyébként Oroszországhoz tartozni kívánó Krím elismerésének elvtelen, de pragmatikus „elcserélése” a Donbaszból való orosz kivonulásra, az amerikai ügynökök kivonása az ukrán belpolitikából – most aprópénznek tűnnek az árhoz képest, amit Ukrajna teljes elpusztításával az ukránok, az elkerülhetetlen szankciókkal pedig mi magunk fizetünk. Igen, a végtelenül korrupt Viktor Janukovics rendszerét 2014-ben, az EU-s társulási szerződés széttépésekor az ukrán népharag sodorta el. De ha csak egy ügynök ott sertepertélt a Majdan körül, nem mondhatjuk, hogy nem voltak benne mások is sárosak.
Harmadrészt arra jutottam, hogy Ukrajnának mindezek ellenére sem tartozunk semmivel. Nem tartozunk az oroszokat gyűlölni, nem tartozunk fegyvert szállítani, amivel kitoljuk Ukrajna jelen állás szerint valószínűsíthető katonai vereségét, és tovább élezzük az Oroszország és NATO közötti, a közvetlen háborútól mindössze egy szikrányi távolságra lévő viszonyt.
A legtöbbet szenvedett ukrajnai kisebbség anyaországaként nincs miért magyarázkodnunk, ukrán himnuszt énekelnünk vagy profilképmaffiába tömörülve megváltanunk a világot. Magyarként senkinek semmivel, emberként pedig az Ukrajnából menekülő tömegnek – mindenkinek – gondoskodó, felebaráti szeretettel tartozunk.
Negyedrészt és – sajnos – elsősorban pedig arra jutottam, hogy a magyar kormány dolga most semmi más, csak Magyarország megóvása ettől a háborútól.
A háború nem fog megszűnni, az erőviszonyok nem fognak jobbra vagy balra módosulni attól, ha a magyar Facebook népe közös erővel kikutatja a háború egyetlen valódi bűnösét, vérmérséklet szerint az oroszokat vagy a Nyugatot, és az illetékesek és a véleményvezérek beállnak pocskondiázni akár az oroszokat, akár a Nyugatot. Ukrajnát nem tudjuk úgy megmenteni, hogy közben az egész NATO-t háborúba ne sodorjuk. Ezt a kockázatot nem tartozunk vállalni a szövetségeseinken kívül senkiért. Minden olyan lépésünk – fegyverszállítás, a jogoson és szükségesen felüli szankciók, emberkedés –, amely nem a deeszkalációt és a béketárgyalások sürgetését szolgálja, a konfliktust élezve Magyarországot sodorja veszélybe.
Elemezni, értékelni, végső igazságokat megállapítani ráérünk majd, ha béke lesz. Egyelőre maradjunk ki, és a kormánytól se várjuk el, hogy máshogy cselekedjen és kommunikáljon.
S hogy mit tegyünk a ruszofíliánkkal? Gondoljuk át, kinek szól. A szilovikoknak, a fegyveres testületek politikai elitjének, akik most Oroszország népének akarata ellenére, de az oroszok bőrére játszva háborúznak, egészen biztosan nem. Én nem Ukrajnát szeretem, hanem a háborút utálom – és ez összefér a ruszofíliával, mert a háborút az oroszok is épp annyira utálják. Hordozzuk a szívünkben az orosz népet mi, magyar ruszofilok,
és ne kacsintgassunk az oroszok jövőjét elherdáló, elvakult katonai vezetők felé.
Tartsuk meg a ruszofíliánkat azoknak, akiknek valójában szól: az oroszoknak, s a háború végével lökjük át Európát a kudarcos helyett egy helyes Oroszország-politika felé. Mert nem lehet most máshogy ruszofilnak lenni, mint az oroszokat szeretve, az ő jövőjüket is megkeserítő háborút pedig gyűlölve.
Fotó: A moszkvai Vörös tér az éjszakában (JÉRÔME LEBLOIS / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP)