Kaja Kallas: Nem zárható ki külföldi csapatok bevonulása Ukrajnában
Egyenesen Brüsszelből! Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője némileg újra gondolta szerepét.
Ha a Nyugat nem segít egy áhított reform alá struktúrákat építeni, akárhova nyúl, csak káoszt fog csinálni.
Több ezres tömegek vonultak vasárnap Oroszország-szerte az utcákra az először idegméreggel megmérgezett, majd sikkasztási vádak miatt letartóztatott Alekszej Navalnij szabadon engedéséért. Egy ilyesfajta ellenzéki kiállás egy vaskézzel vezetett országban
még akkor is, ha TikTokon összeverbuvált fiatalkorúakat arra buzdítani, hogy állig feketébe öltözve dobják magukat a rendőrök elé, felelőtlenség.
Az orosz ellenzék informális vezére aktivistaként igazi őstehetség. A központi hatalom korrupciós ügyeit bemutató videóiból pixelről pixelre árad a profizmus, a zenei aláfestéstől a címadáson át a képi világig minden szempontból kitűnően összerakott anyagok ezek, Navalnijnál jobban senki nem tudta még elérni azt, amitől minden rezsim fél, legyen bár kommunista diktatúra vagy neomarxista banánköztársaság: nevetségessé tenni, semmirevaló tolvajnak láttatni a marcona Putyint és a mellette ügyködő Medvegyevet, és a felcseperedő orosz nemzedékek szemében megfosztani őket mindattól a pátosztól, amit a Szovjetunióban szocializálódott, idősebb oroszok körében élveznek. Elképesztő médiahack az is, hogy a Pobjeda légitársasággal repült haza, ez ugye oroszul győzelmet jelent, a börtönbe zárt mártír Navalnij hazahozza az oroszok győzelmét, a nép pedig fellázad a gyilkos diktátor ellen. Zseniális. Tényfeltárásból jeles, summa cum laude, malagyec.
De itt véget is érnek a pozitívumok. Aki Navalnijért Sydneyben, Biskekben, Berlinben vagy Stockholmban tüntet, és benne látja Oroszország jövőjét, az vagy nem látott még élő oroszt, vagy annyit írt és beszélt az elmúlt években, hogy nem maradt ideje történelemkönyveket olvasni. Sőt, feltehetőleg újságot sem, mert minden bizonnyal elkerülte a figyelmét az a kálvária, amin Ukrajna 2014 óta keresztülmegy.
Az volt mindezidáig az utolsó olyan alkalom, amikor a Nyugatnak sikerült elzavarnia egy keleti szláv autokratát és kiíratni a szabad választást.
Utána pedig egy médiacézár oligarcha alkalmazásában álló tévészínész.
A projekt keretében sikeresen felpiszkálták Ukrajna évtizedek óta megoldatlan identitáskrízisét, egymásnak estek oroszpártiak és oroszellenesek, kirobbant egy háború, melynek során az ország egyetlen épkézláb iparvidékét szétlőtték, ezrek meghaltak, vergődik a gazdaság, kétséges Ukrajna szuverenitása saját területe és állampolgárai felett, és Oroszországé lett a Krím, akár bevalljuk magunknak, akár nem.
De legalább jogállam lett Ukrajna, ugye.
Dehogy lett.
Ukrajna ugyanaz a korrupt, önigazgatásra képtelen, oligarchák gazdasági kiskirályságaiból és nagyhercegségeiből álló hajóroncs, ami posztszovjet lánykorában volt, és olyan otrombaságokra képes a területén élő kisebbségekkel szemben, ami nem csak a felvilágosult Nyugaton lenne elfogadhatatlan, de a nyolcvanas évek kimúlófélben lévő Szovjetuniójában is az lett volna. A nyugati beavatkozás megtörtént, a kudarc totális.
Oroszországot szívből tisztelő – és nyelvét, lelkét, kultúráját valamelyest ismerő – firkászként hadd kérjem alássan: eddig s ne tovább! Ha a Nyugat az oroszok javát akarja, tartsa távol magát az orosz belpolitikába való közvetlen beavatkozástól. Mindezt pedig nem azért, mert az ottani viszonyokon lehetetlen volna változtatni, hanem épp azért, mert lehetséges. Csak nem úgy, ahogy Nyugaton gondolják.
A minap hallgatta meg a szenátus Antony Blinkent, Joe Biden leendő külügyminiszterét, aki a meghallgatáson bevallotta, hogy az európai migránsválságot legalábbis részben előidéző líbiai beavatkozásuk előtt nem igazán mérték fel, van-e az országban bármiféle olyan államigazgatási rendszer, amire Moammer Kadhafi kiiktatása után rá lehetne bízni az országot. S láss csodát,
az ország azóta se állt a lábára, Európa pedig nyögi a migránsok képében nálunk landoló következményeket.
Mindezt csak azért, mert a Nyugat még mindig nem érti, hogy demokraták és demokratikus hagyomány nélkül rendszert váltani nem olyan, mint Dániában lecserélni a miniszterelnököt.
Ha a Nyugat nem segít egy áhított reform alá struktúrákat építeni, akárhova nyúl, csak káoszt csinál. És a tizenhétmillió négyzetkilométeren száznegyvenmillió embert kormányozni képes struktúrákat nem pótolja egy harcos vlogger, ahogy egyébként egy másik vlogger angoltanárnő felesége sem. Ha szereti az ember Putyint és Lukasenkát, ha nem, azt józan ésszel be kell látnia, hogy Oroszország és Belarusz számára se Navalnij, se Szvjatlana Cihanoǔszkaja nem jelentenek perspektívát. Semmilyet. Ez nem véleményes állítás, nem oroszpártiság vagy oroszellenesség kérdése, hanem premissza, kiindulópont, evidencia – csak az akarjon Oroszországnak egy Navalnijt, Belarusznak egy Cihanoǔszkaját, aki a saját hazája élére is szívesen megválasztaná. Aki az ő „hatalomátvételükért” tüntet,
Ha a Nyugat egy szelídebb Oroszországgal kíván tárgyalni, erősen vegyen vissza a ruszofóbiából. Ne összeoroszozással próbálja hitelteleníteni politikai ellenfelét. Ha az oroszok előrukkolnak egy minőségi vakcinával, ne úgy beszéljen róla, mint egy rozsdás Moszkvicsról, és ne az legyen az alapnarratívája minden nyilvános külpolitikai tanácskozásnak, hogy vagyunk mi, a fejlett, nemes Nyugat, meg vannak a világrendre veszélyt jelentő autokráciák, like China and Russia.
Ha a kölcsönös tisztelet hangja terjedne szét, akkor a hidegháborús-külföldiügynöközős állami propaganda is menten elveszítené minden hatását. Köpködni, óbégatni és mindenbe beleszólni bárki tud. Besétálni az az Ekho Moszkviba, interjút adni és az oroszokhoz partneri hangon, meggyőzően beszélni csak kevesen.
Másodsorban tessék felismerni az orosz és belarusz rendszerek gyengeségeit – mármint azokat, amik a ottaniakat zavarják, nem azokat, amik minket –, és ezekben a témákban nagyot villantani,
Észveszejtően drága egyetemre járni Oroszországban? Legyenek a Moszkván kívüli egyetemeken is két diplomát adó szakok, kapjon minél több orosz nyugati ösztöndíjat Krakkótól Budapesten át Münchenig bárhova, nyíljanak sorra Jekatyerinburgtól Vlagyivosztokig a nyugati egyetemek campusai!
Túl sok a korrupt, inkompetens csinovnyik az orosz államigazgatásban? Akkor legyen respektje Nyugaton is annak, aki nagyon is lát a pályán, ismerjék el érdemei szerint Lavrov külügyminisztert, Sojgu hadügyminisztert, Misusztyin miniszterelnököt, Szobjanyin moszkvai főpolgármestert!
Törekedjen a Nyugat az orosz gazdaság elfojtása helyett az üzleti partnerségre, a közös kutatás-fejlesztési partnerségre, az orosz szakértelem kirángatására a torrentoldalakról és becsatornázására a világgazdaságba. Építsen a Nyugat hidakat Oroszország és saját maga között, szakembertől szakemberig, vállalkozásról vállalkozásra.
Ha a Nyugat arra vágyik, hogy az oroszok viselkedése megváltozzon, abba kell hagynia a van sapka-nincs sapka politikáját, az oroszok sikereit, teljesítményeit és jó döntéseit ugyanúgy el kell ismernie, mint Új-Zélandét vagy Dél-Koreáét.
Saját magára és szövetségeseire nézve is káros szankciókat osztogatni, ellenzéki vezéreket a közösségi médiában simogatni bárki tud.
De aki nem térdre akarja kényszeríteni az oroszokat, hanem a javukat akarja, annak ennél szofisztikáltabb stratégiára van szüksége, a monomániás aktivizmus pedig minden, csak nem szofisztikált.
Oroszországgal van dolga a világnak, de ahogy 1964-ben Brezsnyevért, 1991-ben Jelcinért, 1994-ben a korrupcióellenes programmal hatalomra került Lukasenkáért, 2000-ben Putyinért vagy 2019-ben Zelenszkijért is felesleges volt rajongani, úgy Navalnijt és Cihanoǔszkaját éltetni most is tökéletesen értelmetlen.
A Nyugat, amely a marxistáknak oly készségesen megbocsátotta a marxizmusukat,
és megpróbálhatna úgy reagálni a belpolitikába való beavatkozás folyamatos putyini vádjára, hogy innentől nem avatkozik bele. Ha végre így állnánk egymáshoz, abból nem putyinizmus válna, és nem is ukrán mintájú romhalmaz – hanem egy egészségesebb, békésebb, gazdagabb eurázsiai régió, amelyben helye és értéke van mindannak, ami orosz, és biztonsága mindannak, ami európai.