Gyűlölködés helyett nézzünk a térképre!

„Civilizációs kötelességünk-e a ruszofóbia? Így hangzik a kérdés, amire a marginalizálódó liberális médiaértelmiség tagjai a jelen körülmények között határozott igent mondanak. Igen – mondják –, a ruszofóbia az európai minimum! Mit is mondhatnánk – lelkük rajta. Csak azt nehéz megérteni, hogy a mi közép-európai történelmi tapasztalataink birtokában hogyan jutunk ilyen barbár, kultúrrasszista megállapításra? Vajon tényleg nincs ennél észszerűbb tanulsága az elmúlt ezer évnek, vagy »a történelem már a múlté« a progresszív körökben?

Onnan indul a történetünk, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medence meghódításakor egy végeláthatatlan szláv térség stratégiai centrumát foglalták el. Ezer éve – ha mondhatom így – mi választottuk el egymástól az északi és déli, a nyugati és keleti szláv területeket. És ki tudja, miért, sosem voltunk igazán a pánszláv mozgalmak kedvencei. A nyugati és keleti kereszténység közé ékelődve kulturális és geopolitikai helyzetünk a kezdetektől mindmáig a köztesség fogalmával írható le a legpontosabban. Nem egyszerűen közép-európai ország vagyunk tehát, hanem ahhoz a köztes Európához tartozunk, amely a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában, de a birodalmi központoktól azért még kellő távolságra helyezkedik el.

E rendkívül sokszínű térségben gyakorlatilag soha nem engedhettük meg magunknak, hogy egyoldalúan gyűlöljük vagy idealizáljuk a környező népeket. Arra vagyunk kényszerítve, hogy együttműködjünk azokkal, akiket különben ellenségeinknek is vélhetnénk. Olyanokkal, akikkel ráadásul még negatív történelmi tapasztalataink is vannak. Az etnikai nacionalizmus sajnos sokszor fölülírta ezt a realizmust, de a régiónk népeinek rengeteg közös történelmi tapasztalata, kulturális értéke és hagyománya van. Ha ezzel mit sem törődünk, akkor sem felejthetünk el az alapvetést: az itteni népek közös érdeke, hogy egyetlen külső hatalom se vonhassa befolyási körébe a régiót, és együtt már elég erősek legyünk az önállósághoz. Régi álom, amit jó lenne valóra váltani.”