Tézisek és tények a Krími Háborúval (1853-56) kapcsolatban

„Az orosz nép fél évezredes harcot folytatott a Mongol Birodalommal, annak utódállamával, az Arany Hordával, s annak utódállamaival, a különböző tatár Kánságokkal.

A széttagolt orosz fejedelemségek közül idővel a moszkvai fejedelemség emelkedett ki, amely erős központosítás révén eredményesen vette fel a harcot a kelet-európai tatár uralommal szemben, és fokozatosan visszaszorította a tatárokat, akik időközben a török birodalom szövetségébe kerültek. A tatár kánságok Oroszország számára évszázadokon át állandó déli veszélyeztetettséget jelentettek. Megjegyzendő, a tatárok még 1717-ben is betörtek Erdélybe, ahol rettenetes pusztítást végeztek.

A számtalan orosz-török háború egyikének végén Oroszország elérte, hogy az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében elismerjék a Krími Tatár Kánság függetlenségét. Az utolsó kán Sagin Giray volt. Ezt a kánságot azután Oroszország 1783-ban annektálta. Az 1853-56-os krími háborúra az adott okot, hogy Oroszország a török birodalomban élő keresztények feletti védnökként lépett fel, de követeléseit a török birodalom elutasította.

A háborút az döntötte el, hogy a brit és a francia flotta beavatkozott a törökök oldalán, és több évig tartó harcok után súlyos vereséget mért az oroszokra; a háború az oroszok számára megalázó párizsi békeszerződéssel (1856) ért véget. Szevasztopol ostroma és jogos védelme az orosz nemzeti tudat szimbolikus eszméjévé vált.”