A konzervatív demokrácia létjogosultsága

A cikk eredetileg a The European Conservative magazinban jelent meg. Szerzője Sven R. Larson politológus közgazdász; PhD fokozatát a dániai Roskilde egyetemén szerezte meg. Svédországból származik, az elmúlt tizenhat évben azonban az Egyesült Államokban élt és dolgozott a politika világában, a közpolitika területén. Számos könyv fűződik a nevéhez, köztük a Democracy or Socialism: The Fateful Question for America in 2024 [Demokrácia vagy szocializmus: az Amerika előtt álló sorsdöntő kérdés 2024-ben] (2021). 

***

A konzervatív demokrácia létjogosultsága

Már a második világháború vége óta úgy tudjuk, hogy a parlamentáris demokrácia a létező legjobb formája a kormányzásnak. A gyakran „liberális demokrácia” megnevezéssel illetett kormányzati rendszert a hidegháborút megnyerő politikai modell integráns részeként méltatták. Az idő tájt sokszor hallhattuk, hogy ha a liberális demokrácia világszerte elterjed, az egész emberiség szabadságban él majd.  

Azóta a liberális demokrácia, noha az autoriter rendszer minden változatánál különb, meglehetősen gyengének bizonyult szabadságjogaink megvédésében. Hiányosságait teljes élességgel exponálta a koronavírus világjárvány, amikor a kormányok a nyugati világban mindenütt szinte korlátlan hatalmat biztosítottak maguknak, hogy korlátozzák az egyén szabadságát és a gazdasági szabadságot. 

Ezt a hatalomkoncentrációt, amely esetenként kifejezetten zsarnoki természetű volt, természetesen a jó szándék motiválta, azonban az a gyengeség tette lehetővé, amely az utóbbi időben a liberális demokráciát jellemzi. 

Ritkán ejtünk szót a liberális demokrácia strukturális hiányosságairól, talán azért, mert félünk attól, hogy ha bármilyen kérdést teszünk fel, az máris kevésbé demokratikus kormányzati formák melletti érvelésnek tűnhet. Az ilyen jellegű aggodalmak azonban csupán késleltetik a téma nagyon is időszerű megtárgyalását, amelyet mostanra egyenesen sürgőssé tettek a hatalom túlzott mértékű megragadásának példái a pandémia idején, ami végül több országban a frusztrált polgárok lázadását váltotta ki. 

Ideje kihozni a fényre a liberális demokrácia betegségeit,

Ideje megtárgyalnunk, hogy konzervatív demokrácia váltsa fel a liberális demokráciát. 

Bizalom az atomisztikus önérdekben

Archetipikus formájában a liberális demokrácia olyan kormányzati rendszer, amelyben a választók többsége, azaz technikailag legalább 50 százaléka plusz egy szavazatnyi része teljes felelősséggel bír az adott ország kormányzásáért. A jogalkotás egykamarás parlamentben történik, és a kormányzat törvényhozó, végrehajtó és bírói funkciói nincsenek világosan elkülönítve. 

A liberális demokrácia példái a gyakorlatban jóval komplexebbek, de mindegyikük komoly hangsúlyt helyez a választáson szerzett többségre mint a törvényhozásban döntő tényezőre. És itt van a betegség gyökere: a rendszer arra az implicit feltételezésre épül, hogy az univerzális választójog nem veszélyeztetheti azokat a szabadságjogokat, amelyeket a demokratikus kormányzatnak megbízatása értelmében őriznie kell. 

Az emberek, állítólag, nem fogják beleszavazni magukat a zsarnokságba. 

A weimari köztársaságtól, ahol demokratikus választások nyitottak utat a Harmadik Birodalomhoz, egészen Venezueláig, ahol Hugo Chavez választások útján került az elnöki székbe, a demokrácia zsarnokság ellen nyújtott védelme bizony inadekvátnak bizonyult. Az ok épp oly meggyőző, amilyen egyszerű: a gondolat, hogy az emberek nem szavaznának a demokrácia és a szabadság ellenében, az összesített önérdek hamis premisszáján alapul.  

A szavazókat ilyen vagy olyan formában, de mindig az önérdek motiválja; a választás pedig pusztán az önérdekek összeadódását jelenti. Ha az egyének többsége arra szavaz, hogy szűnjön meg a demokrácia, mert úgy gondolják, hogy ez áll érdekükben, akkor a választás azt az összeadódó döntést fogja eredményezni, hogy szűnjön meg a demokrácia. 

A valóságban a liberális demokráciák persze nem olyan tiszta formában működnek, ahogyan azt elméleti okfejtésünk sejteti. A demokrácia totalitárius átalakításának megakadályozását célzó intézkedések szinte minden esetben fékek, de korántsem blokkoló ütközőtuskók. Az alkotmánymódosításhoz kötelezően előírt minősített többség például csupán egy erőteljesebb változata annak a többségi elvnek, amelyre a liberális demokrácia épül. 

Az önérdekből cselekvő egyének atomisztikus döntéseiből összeadódó eredmény ugyanaz lesz, amit az atomisztikus döntések el akartak érni. 

Az univerzális választójog korrumpáló hatása

Feltételezni szokás, hogy amíg minden egyes választó racionális (adottnak tekintve, hogy a racionalitás demokratikus irányultságú), az emberek nem szavazzák bele magukat a zsarnokságba. 

A problémák akkor sokasodnak igazán, amikor a liberális demokrácia az egyén önérdekén keresztül korrumpálódik, azaz romlik el.

Ez a romlás a külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy valójában a szabadság szándékos feladása a kormányzattal szemben; amit az egyén magára nézve hasznosnak ítél, a valóságban éppen annak elveszítéséhez vezet, amit az egyén meg szeretett volna kapni. 

és a liberális demokráciák egész sorában kifejti a hatását. Todd Huizinga is utal rá, a lengyel Ryszard Legutkóra hivatkozva, a liberális demokrácia „látszólag feltartóztathatatlan tendenciájaként”, amely arra irányul, hogy „az élet minden területére kiterjedjen.” 

Egy másik megfigyelője ugyanennek a jelenségnek, Barry Goldwater szenátor a The Conscience of a Conservative [Egy konzervatív lelkiismerete] (1960) című könyvében arról ír, hogy az egyén önérdekének korrumpálódása miként mutatkozik meg abban, ahogyan a kormányzati hatalmat a szabadság korlátozására használják. Ugyanaz a kormányzati hatalom a szabadság kiterjesztése helyett korlátozhatja is a szabadságot. 

A „korlátozhatja,” teszi hozzá Goldwater, „gyorsan korlátozza lesz, abban a pillanatban, amikor a kormányzati hatalom birtokosai önállóan használhatják eszközeiket.” Vagy, amennyiben a választópolgárok motiválhatók arra, hogy szavazataikkal fokozatosan megfosszák magukat a liberális demokrácia által biztosított szabadságjogaiktól, azoknak, akik a totalitarizmust kívánják előmozdítani, csupán ennek a célnak szentelt eszközzé kell tenniük az egyén önérdekét. 

A totalitarizmus e módszerrel történő előmozdítása jelentős előnyökkel bír, példának okáért egy demokratikus kormány erőszakos megdöntésével szemben. Ha az atomisztikus, önérdek által vezérelt választók rávehetők, hogy a demokráciát a totalitarizmus eszközeként használják, akkor a totalitarizmus felemelkedése demokratikusnak tekinthető, nem pedig totalitáriusnak.   

Számos szerző hozott megvilágító erejű példákat az önérdek korrumpálódása mögött meghúzódó lélektani mechanizmusokra. Egyikük Bálint Vázsonyi, egy Magyarországon született amerikai konzervatív író. „Allowed’ to be free: socialist mind-set” [„Engedélyezett” szabadság: szocialista gondolkodásmód] című tanulmánya (az America on my Mind, 2003 / Töprengések Amerikáról c. kötetében) könyörtelenül mutatja be a totalitarizmus korrumpáló pszichológiáját. 

Új fogalmak, új kifejezések „férkőznek be a mindennapos nyelvhasználatba”, fű alatt hozva be az ideológiai preferenciákat mindennapi életünkbe. A totalitárius berendezkedés példájaként Vázsonyi a szocializmust említi, olyan terminusokra utalva, mint a „kizsákmányolás” és a „gazdasági igazságosság”. Hasonló gyakran használt terminus az „egyenlőtlenség”. 

A nyelv korrumpálódása teszi lehetővé a második fázist, amely során a demokrácia korrumpálódásában érdekelt erők megoldhatatlan problémák iránti „egyre erősödő érdeklődést” generálnak. Újra Vázsonyit idézve:

A közösségben végzett konkrét és hasznos munkát felváltják a dölyfös szlogenek, amelyek inaktivitáshoz vezetnek, és a megalománia korai megjelenéséhez, például olyan nyolcéves gyerekekhez, akik meg akarják menteni a Földet ahelyett, hogy megtanulnák leírni a nevüket.

Az a polgár, aki a nyomasztó problémák súlya alatt tehetetlenné válik, a kormányzattól várja, hogy megvédje a problémáktól. 

A félelem összeadódása

Egy másik pszichológiai módszerre, amelyet az önérdek korrumpálására és annak elérésére használnak, hogy az emberek megszokják, hogy el kell fogadniuk szabadságuk csorbítását, Alekszandr Szolzsenyicin hívja fel a figyelmet „Szabadságunk, szájkosárban” című, 1975-ben írt esszéjében. Fókuszában a nyílt zsarnokság felemelkedése áll, de

Szolzsenyicin húsba vágóbb példák segítségével világítja meg a korrumpálás és korrumpálódás lélektanát, mint Vázsonyi. A tárgyalt folyamat célja mindenesetre ugyanaz: meggyőzni az embereket arról, hogy szabadságuk „önkéntes” feladása saját érdekükben áll. A korrumpálás módszereinek Szolzsenyicin által egybegyűjtött hosszú listáján a legfontosabb tétel: kismértékű, de állandó félelem gerjesztése az emberek között. Szolzsenyicin szerint a félelem sokféle formát ölthet; idevágó példa lehet a közösségi média korában az attól való félelem, hogy nem élünk erényesen, ami — Vázsonyira utalva — mai nyelvre lefordítva az attól való félelem, hogy valami rosszat mondunk a Facebookon vagy a Twitteren. 

A közösségi média valójában azt is demonstrálja, hogy a félelem ilyen és ehhez hasonló formáinak nem feltétlenül kell közvetlenül a kormányzattól származniuk. Az önérdekünk korrumpálására törő magánérdekek szintén sok lehetőséget találnak az online fórumokon; a jelenkor, a mi időnk talán a történelem legkönnyebben kihasználható korszaka mindenki számára, akinek az a célja, hogy kollektív megfelelési vágyat ébresszen az emberekben. A módszerek számosak: az aggodalom, hogy nem megfelelő névmást vagy egy sértőnek titulált szót használunk, nagyon is alkalmas csekély, de állandó félelem gerjesztésére és fenntartására, de a megfelelési kényszer folyamatos táplálására is.

Ha egyszer a kitaszítottságtól, a kiközösítéstől való félelem átveszi az uralmat a lélek felett, az ember attól is félni kényszerül, hogy nem megfelelő közösséghez kapcsolódik, vagy más módon szegi meg a rákényszerített normákat. Szolzsenyicin rámutat, hogy a különféle botlások, akár a legapróbbak is, hogyan állnak össze „az ember saját jelentéktelenségének világos felismerésévé”. Az egyén, aki ráébred saját jelentéktelenségére, tudja azt is, hogy nélkülözhető, ami még inkább arra ösztönzi, hogy önérdekből bezárja magát a megfelelés korlátai közé. 

A jóléti állam és a kormányhoz való hűség

Roland Huntford, angol újságíró is egy példán keresztül elemezi, hogy miként lehet az egyént jelentéktelenné tenni. The New Totalitarians [Az új totalitáriusok] (1971) című könyvében azokat a mechanizmusokat veszi górcső alá, amelyek segítségével elérték, hogy a svédek elfogadják országuk gyors és átfogó átalakítását. Az 1940-es és 1950-es években, két évtized leforgása alatt az ottani szocialista kormányzat egy tradicionális, társadalmilag konzervatív európai nemzetállamot experimentális szocialista jóléti állammá változtatott.

Ahogy Democracy or Socialism: The Fateful Question for America in 2024 [Demokrácia vagy szocializmus: az Amerika előtt álló sorsdöntő kérdés 2024-ben] (2021) című munkámban is jeleztem, Svédország átalakulása olyan mértékű volt, hogy

Az 1980-as évek elején, amikor a svéd gazdaság fele kormányzati ellenőrzés alá került, a svéd szociáldemokrata párt részletes terv megvalósításába fogott, amely a nagyvállalatokat lépésről lépésre állami kézbe adta volna. 

Az átkonfigurált egyén önérdeke szerint hatalomba szavazott szocialisták kitárták az ajtót néhány évre, és Svédország beleláthatott a kommunizmus szakadékába. Az ajtó azután becsukódott, miután a szocialista kormány elveszítette az 1991-es választást, de az új jobbközép kormány kísérletet sem tett arra, hogy megváltoztassa a mélyben működő mechanizmusokat, amelyek arra kondicionálták a svédeket, hogy korábban ennyire radikális erőt segítsenek kormányra. 

Huntford pedig azonosítja, megnevezi az említett mechanizmusokat. Aláhúzza, hogy míg a svédek lojálissá váltak ahhoz a kormányhoz, amely megítélésük szerint lehetőséget biztosított számukra anyagi jólétük növelésére, ez a lojalitás nem fog megmaradni, amikor egy totalitárius kormányzat ki akarja terjeszteni a hatalmát. A munkával megteremtett prosperitásnak is megvan a maga betegsége: „egyéni kezdeményezés” eredménye, ezért nem adekvát alapja a lojalitásnak. Huntford szerint ezért nem is működik az önérdek-korrumpálás „alattomosabb formái” esetében. A „meghunyászkodó lelkiállapot” megteremtéséhez a korrumpáló erőnek „erőteljesebb és mélyrehatóbb” intézkedésre van szüksége. 

Ez az intézkedés a jóléti állam, amely bőséges és kézzelfogható okokat teremt az embereknek, hogy megszavazzák saját függőségüket a kormányzattól. Ha egyszer függővé váltak, az előnyök elveszítésétől való félelem garantálja lojalitásukat. Ez a lojalitás pedig egyre erősödik, ahogyan személyes szükségleteik egyre inkább kormányzati kontroll alá kerülnek. 

A jóléti állam önmagában nem totalitárius, de elegáns eszköz lehet a polgárok kondicionálásában, hogy elfogadják a totalitarizmust. 

Ahogyan a korrumpálás lélektani folyamata fokozatosan átalakítja az egyének gondolkodásmódját egy szabad társadalomban, úgy gyengül az ellenállásuk a nyílt zsarnoksággal szemben. Amikor kellően gyenge, a hivatalban lévő kormánynak, vagy akár egy közös céllal bíró pártközi hatalmi struktúrának a továbbiakban nem kell tartania a következő választástól. Annak kimenetele ugyanis teljesen megjósolható.   

Mivel rendelkezésre állnak a pszichológiai korrumpálás mechanizmusai, egyértelmű, hogy a liberális demokrácia képtelen ellenállni azoknak az erőknek, amelyek korrumpálni képesek az atomisztikus önérdeket. De hogyan védheti meg magát egy társadalom ettől a fenyegető, ámde alattomos átmenettől, amellyel belecsúszik a totalitarizmusba? 

A válasz a konzervatív demokrácia architektúrájában rejlik, ami a következő cikkünk témája lesz.