A józan észről – háborús időkben

Írta: Sven R. Larson – a cikk eredetileg a The European Conservative oldalán jelent meg

Túlságosan sok jó hírt nem jelent a szemünk előtt kibontakozó tragédia, az orosz invázió Ukrajnában, de az ukránok elszántsága és bátorsága igencsak figyelemre méltó. Látjuk lassan azt is, hogy Putyin háborújának oroszországi támogatása nem egyöntetű, hiszen háborúellenes tiltakozásokról érkeznek hírek. Ráadásul, megdöbbentő beszámolók szerint az orosz hírszerzés arról tájékoztatta Kievet, hogy Putyin merényletet tervez az ukrán elnök, Zelenszkij ellen. 

Jó hír az is, hogy a Nyugat szinte teljesen egységes az invázió elítélésében. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy konzervatív körökben vita tárgyává váljon egy kérdés. Annak vágya, hogy a Putyin háborúja miatt érzett jogos felháborodás képviselve legyen, elkendőzni látszik a politikai kérdésekről folytatott átfogóbb diskurzust, különösen a konzervatív ideológiai térfélen. 

A moralizálás túlhabzása általános jelenség a jelentős világeseményeket követően. A 2001. szeptember 11-ei, New Yorkot és Washingtont sújtó terrortámadások után például

Még tovább visszatekintve az időben, a versailles-i békeszerződés brit kritikusai, köztük a neves közgazdász, John Maynard Keynes, annak idején úgy találtak nyilatkozni, hogy a Németország vállára rakott túlzó, büntető jellegű adósságszolgálat katasztrofális következményekkel járhat. Ezeknek a kritikusoknak a véleménye természetesen cseppet sem számított, sőt, egyenesen azt vetették a szemükre, hogy híján vannak a patriotizmusnak.

Ahogyan a világ Putyin elfogadhatatlan ukrajnai invázióra reagál, egyre nagyobb a kockázata annak, hogy ezek a reakciók az átfogóbb diskurzus elapadásához vezetnek. A ráció efféle akaratlan korlátozása megmutatkozik például azokban a jobbára kudarcra ítélt kísérletekben, amelyek azt célozzák, hogy először is értsük meg mélyebben, miért is került sor erre a háborúra. 
Akadnak azért olyanok, akiknek meghallják a hangját, ilyen személyiség például Karina Lipsman is, az ukrajnai születésű, Amerikába emigrált politikus, aki keményen ostorozza a Biden-kormányzatot amiatt, hogy nem tett eleget Putyin megállítása érdekében.

Az átfogóbb diskurzusra egyre nagyobb szükség lenne, nem kis részben annak kapcsán, hogy jól tudjuk, Oroszország ellenzi Ukrajna NATO-csatlakozását. Függetlenül attól, hogy ebben a kérdésben Oroszország vagy Ukrajna oldalán állunk,

még a legérzékenyebb, egyúttal legjelentőségteljesebb témákról is. 

Mielőtt szemügyre vennénk a racionális diskurzus kívánatos formátumát, vegyük észre, hogy más okból is rendkívüli jelentőségű a párbeszéd. Felmerült ugyanis a vád, hogy az amerikai védelmi minisztérium biológiai hadviselést célzó laboratóriumok működését finanszírozza Ukrajnában. Akár van valóságalapja ennek a bevallottan spekulatív narratívának, akár nincs – a USA Today nem túlságosan meggyőzően igyekezett ellenőrizni a tényszerűségét – mindenképpen érdemes szem előtt tartani, hogy ezekről a laboratóriumokról és ehhez hasonló, egyéb országokban működő létesítményekről már 2013-ban jelentek meg híradások. 

Azzal, hogy a mainstream fókuszán kívülre helyezzük a racionális diskurzust, a biológiai fegyvereket fejlesztő laboratóriumokról szóló híreszteléseket olyan periférikus pozícióba helyezzük, ahol ez ehhez hasonló történetek igazságtartalma kevésbé számít, mint propagandaértékük. Ha így járnak el a mainstream közbeszéd fenntartói, ezzel bizony degradálják az igazság keresését, a tények megállapításának fontosságát. Esetükben elsődlegessé válik a háború miatt érzett erkölcsi felháborodás kifejezése. 
Ha hagyjuk, hogy ez a morális felzúdulás – bármily jogos is – kilépjen a medréből, el fogjuk veszíteni racionalitásunkat, a világos érvelés képességét, és egyúttal képtelenné válunk arra, hogy a jelenleg kibontakozóhoz hasonló katasztrófákat elkerüljük a jövőben. Amikor a globális geopolitika egy adott nemzet fiait túszul ejtheti, vagy akár áldozatává teheti,

Ahogyan az érzelmek fölébe kerekednek a racionalitásnak, az első áldozat éppen az a komoly vizsgálatot igénylő téma, amely a háború kapcsán elsőként felvetődik – vagyis Oroszország állítólagos indokai Ukrajna megtámadására. Ezen túl, a konzervatívok körében az a tendencia figyelhető meg, hogy hagyják olyan gordiuszi csomóvá válni az ukrajnai háborút, amely mozgalmukat megtorpanásra készteti. Részben annak betudhatóan, hogy akadtak a múltban olyan konzervatívok, akik nyíltan beszéltek arról, hogy respektálják Putyint családorientált intézkedései és a kereszténység explicit támogatása miatt, a háború miatt elhatalmasodó morális felháborodás most bénítóan hat konzervatív törekvéseikre. 

Szerencsére van olyan út, amely előre vezet, azonban éppen onnan indul, ahol jelenleg a polémia középpontja található: Thierry Baudet, holland országgyűlési képviselő kifürkészhetetlen elméjétől. 

Február 25-én az NL Times adta hírül, hogy Baudet-t, a konzervatív Forum voor Democratie (FvD) képviselőjét élesen kritizálták képviselőtársai bizonyos oroszbarát kijelentései miatt. Az egyik leginkább célba vett megnyilvánulása az volt, hogy feltette a kérdést, vajon Hollandia maradjon-e a továbbiakban a NATO tagja. Azzal is vádolta a nyugati országokat, hogy „csőlátásúak” az Oroszországgal fenntartott kapcsolataikban. 

A kritikusok falanxa a szélsőbaloldaltól egészen Geert Wildersig, a Partij vor de Vrijheid (PVV) vezetőig ért.

Baudet a konzervatívok egyik vezető alakjaként vált prominenssé, amit bizonyos mértékig valóban kiérdemelt. Doktori értekezését Roger Scrutonnál írta, a Scruton által alkotott nevezetes fogalmat, az oikophiliát egy globális közönségnek bemutatva. Baudet-vel korábban interjút készített Ben Shapiro, a neves amerikai konzervatív író és podcaster, és idén januárban a PJ Media, egy ismert amerikai konzervatív sajtótermék Baudet-t és videocsatornáját a „ráció képviselőjeként” említette. 

A konzervatív tartalmat illetően Baudet kifejezetten mainstreamnek tekinthető – nem provokatív, nem kelt különösebb feltűnést. Központi üzenete, hogy a jóléti állam intézményét hibáztatja azért, mert az gazdasági terhet ró a nyugati gazdaságokra. Ugyanakkor nem ismeri el, hogy a jóléti állam megfelelő csatornája lehet a szocializmus előmozdításának a parlamentáris demokrácia keretein belül. 

Függetlenül attól, hogy Baudet konkrétan hol helyezkedik el a konzervatív ideológiai spektrumon belül,

A legszembetűnőbb ilyen hatás, hogy egyesek azt hangoztatják, kapcsolat fedezhető fel oroszbarát kijelentései és azon vád között, hogy Baudet-t valójában Moszkva pénzeli. 

Vagy igaz, vagy nem, hogy Baudet pénzt kap a Kremltől; míg ő maga tagadja, hogy egy fillért is kapna az oroszoktól, ellenfelei hivatalos vizsgálatot sürgetnek az ügyben. Függetlenül igazságtartalmuktól, ezek a vádak nagyon is könnyen általánosíthatók, a háború miatt érzett jogos felháborodásnál mélyebbre tekintésre irányuló minden szándékot úgy állítva be, mintha az feltétlenül orosz eredetű pénzügyi érdekek alapján merülne fel.   

Vegyük észre, hogy Baudet szerepe igencsak vitatott a holland és európai politikában attól a pillanattól, hogy 2016-ban megalakult a pártja. Akkoriban Ukrajna az EU-val folytatott párbeszéd eredményeit igyekezett olyan megállapodásba foglalni, amely az ország EU-tagságához vezethetett volna. Baudet és pártja jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a tagságra vonatkozó terveknek megálljt parancsoljon: kampányuk hollandiai népszavazást kényszerített ki a kérdéses megállapodásról. A népszavazáson alacsony volt a részvétel, de az eredmény alapján – a megállapodást jelentős többséggel, a szavazásban résztvevők 68 százaléka elutasította – a holland kormánynak brüsszeli garanciákat kellett szereznie, hogy egy Kijevvel kötött megállapodás „ne adja meg Ukrajna számára az EU-tagjelölt státuszát.” 

A Baudet oroszbarát pozíciójával szembeni jelenlegi kritikák mögött valószínűsíthetően szintén az áll, legalábbis részben, hogy megbosszulják az Ukrajna EU-tagsága ellen elfoglalt álláspontját. Ugyanakkor azt is jól példázza az ügy, hogy az Ukrajnában zajló háború szélesebb kontextusban történő vizsgálatára való törekvés sikertelenségre van ítélve, ha mindkét vitázó fél képtelen arra, hogy elkülönítse magát a háborút az azt előidéző indítékoktól. 

Ez a kudarc szélesebb körű következményekkel is jár annak köszönhetően, hogy

Ahogyan Thierry Baudet furcsa oroszbarát kijelentéseiről folytatott bármely párbeszédet elhomályosítja az ukrajnai háború miatti morális felháborodás, Putyin döntése, hogy háborút indít, tőrdöfés lehet egyenesen a konzervatív mozgalom szívébe. 

A Putyin egyes korábbi intézkedései iránt mutatott konzervatív szimpátiát olyan kötélként használni, amellyel a konzervatívokat a háború atrocitásaihoz lehet kötni, természetesen teljességgel elfogadhatatlan. Általános analitikai hiba eklatáns példája ez: a politikai gondolkodás két egyformán fontos, de világosan elkülönülő szférájának összekapcsolása, összemosása. Az egyik szféra, amely a politika elméletével foglalkozik, a politika és a kormányzati ügyek miértjét igyekszik meghatározni, míg a metodológiai szféra a hogyanra összpontosít. 

Az elméletre és nem a módszertanra fókuszálva Putyin célja a konfliktusban Ukrajnával saját definíciója értelmében az, hogy megakadályozza Oroszország szomszédjának NATO-tagságát. Elméleti alapja ennek az, hogy Ukrajna alapvető fontosságú Oroszország nemzetbiztonságára nézve. 

Az ukrán perspektívából a cél az, hogy megőrizzék nemzeti szuverenitásukat. Az e mögött meghúzódó elmélet szerint Ukrajna európai nemzet, nyugati irányultságú kulturális és gazdasági kapcsolatokkal.

Lehetséges, sőt, kívánatos, hogy az orosz–ukrán konfliktus kapcsán erről a két elméletről diskurzus folyjon. A háború kérdése ugyanennyire releváns, azonban külön diskurzus tárgya, amely azt vizsgálja, hogy a nemzetek és vezetőik mit tesznek céljaik előmozdítása érdekében.

Másképp megfogalmazva:

– az ukrajnai invázió elítélése nem jelenti  azt, hogy automatikusan elítéljük az Ukrajna felé nyitó NATO miatti orosz aggodalmakat;

– és Putyin egyes korábbi belpolitikai intézkedéseinek respektálása nem jelenti a morális jóváhagyását annak a módszernek, ahogyan Oroszország Ukrajnával fennálló érdekellentéteit kezeli. 

Egyes konzervatív személyiségek már példáját is adták, hogy miként lehet megfelelően alkalmazni ezt a dichotómiát. A magyar miniszterelnökről, Orbán Viktorról köztudott, hogy jó a kapcsolata Putyinnal, ugyanakkor határozottan elítélte Ukrajna megtámadását.    

Ahogyan fentebb már említésre került, Geert Wilders holland konzervatív politikus elítélte Putyin azon döntését, hogy megtámadja Ukrajnát, azonban megpróbálta a vitát egy lépéssel tovább vinni a ráció útját, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy a nyugati hatalmak kizárhatták volna Ukrajna NATO-tagságának lehetőségét. 

A Wilders által felvetett gondolat Oroszország nemzetbiztonsági érdekeiről szól. Mint ilyen, semmilyen konkrét módon nincs köze az ideológiáról és a szakpolitikákról szóló mélyebb konzervatív vitához. Wilders kommentárja mindazonáltal tiszteletreméltó célt szolgál: megmutatja, hogy

Egy hasonló szellemű észrevétel érkezett Cole Kindertől, a Crisis Magazine szerzőjétől, amely azonban mélyrehatóbb és közvetlenebb érvénnyel bír a konzervatív mozgalom tekintetében. Kinder azt fogalmazza meg, hogy a katolikusok közül sokan, akik az amerikai és európai vezetők részéről a kereszténység iránt mutatott elkötelezettség hiánya miatt csalódottak, úgy tekintenek Putyinra, mint hitük barátjára. 

Kinder demonstrálja is, hogy a hit- és családbarát orosz vezető iránti tiszteletnek nem feltétlenül kell a politikai gondolkodás két szféráját érintő összemosás hibájába esnie. Különválasztja Putyin korábbi belpolitikáját jelenlegi politikai módszereitől, és levonja a következtetést:

A katolikusoknak nem csak annak alapján kell határozottan elutasítaniuk Putyin invázióját, hogy hitünk ellen való minden szükségtelen háború, hanem annak alapján is, hogy hitünk Ukrajnában kifejezetten erős. Ha a konzervatív katolikusok katolikusabb világot szeretnének, mindent meg kell tennünk Ukrajna támogatása érdekében, amely egyike azon kevés országoknak, amelyek valódi katolikus örökséggel rendelkeznek.  

és megfelelő kontextusba helyezi az Ukrajnában jelenleg zajló eseményeket. Annak a jogos iszonyodásnak, amelyet afölött érzünk, hogy Putyin megtámadta Ukrajnát, a háborúra kell korlátozódnia. És ennek bizony semmi köze a konzervativizmushoz vagy a konzervatív mozgalomhoz. 

***

Sven R. Larson politológus, közgazdász; PhD fokozatát a dániai Roskilde egyetemén szerezte meg. Svédországból származik, az elmúlt tizenhat évben azonban az Egyesült Államokban élt és dolgozott a politika világában, a közpolitika területén. Számos könyv fűződik a nevéhez, köztük a Democracy or Socialism: The Fateful Question for America in 2024 [Demokrácia vagy szocializmus: az Amerika előtt álló sorsdöntő kérdés 2024-ben].