Ki nyeri meg a világvégét?

„A világ hatalmi rendszere és a globális egyensúly több mint három évtizede nem tapasztalt, óriási változásban van. A világgazdaságban a Kínai Népköztársaság megállíthatatlanul tör az első számú ipari és kereskedelmi hatalom címére, s az sem kizárt, hogy technológiailag is felzárkózik az Egyesült Államokhoz – eközben Európa szerepe és befolyása rohamosan gyengül, s olyan új szereplők jelennek meg világméretű politikai és gazdasági tényezőként, mint Brazília és India.

Az elmúlt harminc év világrendje, amely az Egyesült Államok kizárólagos szuperhatalmi státuszára és az általa dominált nemzetközi szervezetek befolyására épült, lassan véget ér. Amerika világbirodalomból kereskedő köztársasággá zsugorodik, melynek nincsenek többé értékei, csak pillanatnyi érdekei. Katonailag az Egyesült Államok és szövetségesei még mindig sokkal erősebbek, mint kihívóik, de már korántsem rendelkeznek azzal a fölénnyel, hogy fegyvereik és harcászati innovációik kipróbálása céljából a bolygó bármelyik pontján önfeledten háborúzzanak – ellenkezőleg: Amerikát regionális kudarcok sorozata éri Ukrajnától kezdve Irakon, Szírián és Afganisztánon át egészen Hongkongig.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gigantikus katonai potenciál mögött sem stratégia, sem bölcsesség, sem bátorság nincs. Az észak-atlanti szövetségi rendszer európai része szabályosan retteg bármiféle külpolitikai kockázattól és felelősségvállalástól, míg Washingtonban kezdeményezőkészség még csak-csak volna, de a világ és Amerika is egyre kevésbé tudja, hogy a két megátalkodottan ellenséges politikai kurzus közül melyiket azonosítsa az ethoszát rohamosan elvesztő birodalommal, s eközben azok az erők és módszerek, amelyekkel az Egyesült Államok a második világháború óta működteti az érdekszféráját – mint a demokráciaexport, a szabadkereskedelem, a mindenható multinacionális részvénytársaságok és a mindenható dollár – ma már nem működnek.

A demokráciaexport az elmúlt évtizedekben költséges és véres kudarcok sorozatát hozta, a szabadkereskedelem egyre kevésbé az amerikai, s egyre inkább a versenyképesebb, innovatívabb és költséghatékonyabb kínai tőkének kedvez, míg a multinacionális cégóriások, amelyek a hidegháború idején még az amerikai szuperhatalom lerakataiként funkcionáltak, mára túl nagyra nőttek, és nem feltétlenül a birodalmi érdekeket szolgálják. Ma már az is kérdés, hogy lojálisak-e még egyáltalán – nem pusztán a kiszámíthatatlanul változó amerikai külpolitikához, hanem azokhoz az értékekhez, amelyeken a nyugati civilizáció erkölcse és lakóinak életmódja alapul. Mark Zuckerberg például nem tartja sokkal többre a szólásszabadságot, mint a Kínai Kommunista Párt – s nem lehet kétséges, hogy egy globális konfliktusban mindegyik cégóriás a maga profitérdekeit követi majd.

Jól jelzi a multinacionális tőke erejét és önállóságát, hogy míg az amerikai részvénytársaságok a legprogresszívebb, szélsőliberális ideológiák mentén kampányoltak Donald Trump újraválasztása ellen, addig ugyanezek a cégek a brandjeiket és a tőkéjüket adják bármilyen rasszista, nőellenes, meleggyűlölő rezsim elvárásaihoz, ha ezzel piachoz vagy filléres rabszolgamunkához jutnak. A dollár még mindig őrzi a globális tartalékvaluta szerepét, így Amerika továbbra is szinte kimeríthetetlenül finanszírozhatja a maga fegyverarzenálját és háborús kalandjait, de ha Kína nem tekinti többé érdekének, hogy ezt a globális pénzügyi rendszert finanszírozza, vagy ha valamilyen innováció, mondjuk, a kriptovaluták forgalma megrendíti a dollár státuszát, az Egyesült Államok ereje nagyon gyorsan nagyon sokat csökkenhet.

Eközben az az eszme, az a kultúra és az az életmód, amelynek a nyugati civilizáció a példátlan sikereit köszönheti, egytől egyig válságba került. Új kihívók bukkantak fel a kommunisták hűlt helyén: egyrészt zászlót bontottak a vallási fundamentalisták, akiknek a kihívására a transzcendens gyökereiket elvesztett nyugati társadalmak nem nagyon találják a választ; másrészt felütötték fejüket az illiberálisok, akik tagadják a szabadságot, a sokszínűséget és a demokráciát, s ezek helyett a kollektivizmust, az erőt és a technológián alapuló felvilágosult zsarnokságot eszményítik; harmadrészt pedig a kulturális és egyetemi szférából látványosan a nyugati civilizációra szabadult a wokeness szélsőségesen túlérzékeny hisztériája, mely a nyugati társadalmakat türelmetlenül és erőszakosan át akarja rugdosni egy olyan szivárványjövőbe, ami leginkább a Star Trek utópiavilágára emlékeztet.

Ebben a gyorsan változó korban olyan globális kihívások orvoslására, mint a klímaváltozás, sem intézmény, sem pénz, sem tetterő nincs. A késlekedés nyomán a nyugati emberiségnek minden eltékozolt évtizeddel egyre nagyobb árat kell majd fizetnie – eleinte csak életmódja egy részének megőrzéséért, de előbb-utóbb a puszta túlélésért is. A nemzetközi közvélemény ma még nem akar szembesülni a lesújtó demográfiai adatokkal: miközben a bolygó lakossága még mindig nő, az európai, az ázsiai és az amerikai kontinens drasztikusan elöregszik, mert évről évre egyre kevesebb gyermek születik – s e folyamat gazdasági, kulturális és geopolitikai következményei beláthatatlanok. Azoknak a földrészeknek kellene globális stabilitást biztosítaniuk, amelyek önmaguk fenntartására sem képesek, a népességfogyás, a globális klímaváltozás és a nagyhatalmak proxihadviselése pedig XXI. századi népvándorlások sorozatával fenyeget.

A válságok mögött egyetlen, mindent meghatározó ok húzódik: a globális kapitalizmus – amely képtelen a mértékletességre és a távlatokban való gondolkodásra, amely lealjasítja a kultúrát és ezzel az emberi létezést, azt pedig, hogy milyen fokú szociális igazságtalanságokat termel, mi sem mutatja éktelenebbül, mint hogy a pandémia alatt a világ tíz leggazdagabb embere megduplázta a vagyonát, miközben milliók veszítették el a megélhetésüket. Ma már ott tart a tőkés világgazdaság, hogy az árubőséget sem képes fenntartani: a globális ellátási láncok sérülékenyek, a szállítási kapacitások végesek – lassan a Wall Street brókerei is kénytelenek felismerni, hogy nem lehet korlátlanul élősködni a bolygó erőforrásain. Az őrjöngő gazdasági növekedés fenntarthatatlansága jelentéktelenné teszi a világ dominálásáért zajló küzdelmet – a legtöbb, amit a győztes nyerhet: a világvége. A globális kapitalizmus robogó vonatként szállítja az emberiséget a gazdasági és társadalmi szakadék felé, s a mozdonynak nemhogy a megállítására, de a lelassítására sincs mód. A legokosabb, amit az utasok tehetnek, hogy a büfékocsiban végigeszik az étlapot, és alaposan berúgnak a felkínált szeszes italoktól, hogy a várható zuhanáson és becsapódáson a lehető legönfeledtebben essenek át.”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás