Putyin nekiment Leninnek hétfői beszédében, de miért is?

„Putyin téveszméje, amely szerint a modern ukrán államiság »Lenin hibája« az orosz posztszovjet szélsőjobboldal (és korábban a sztálinizmus) egyik makacs, bolsevikellenes mítosza, amelynek segítségével próbálták az 1917-es forradalom bolsevikjait »országrontó« színben feltüntetni, csakúgy ahogyan a magyar ultranacionalisták ezt Károlyi Mihállyal próbálták meg. Különösen azután terjedt el ez a vélekedés, hogy Gorbacsov és Brezsnyev idején a látszólagos nemzeti autonómiát visszaállítani akaró moszkvai hatalom is átvette a gyökeresítés szót, ezt pedig 1991, és a Szovjetunió széthullása után sokan felelőssé tették a nacionalizmus felerősítéséért és a Szovjetunió elveszítéséért, ami Oroszország hanyatlásaként éltek meg. Ezt a történelmi sérelmet most egy nagy háború rémével próbálja orvosolni az orosz elnök, ugyanezzel a mozdulattal ismét a valóságos diskurzus részévé téve, egyszerűen az orosz hadsereg hitetetlen erejére és ütőképességére alapozva.

A valódi kérdés persze az, hogy ha Ukrajnát valóban teljes orosz invázió sújtja, mik lehetnek a beszéd és a hosszú cikk alapján Vlagyimir Putyin következő lépései. Ezzel kapcsolatban ki lehet talán emelni, hogy az esszé, igen politikusan, Oroszország birodalmi törekvéseit az orosz, ukrán és fehérorosz-belarusz nép egységére, testvériségének gondolatára alapozza. Ebből az sejthető, hogy Putyin számára Ukrajna és Belarusz jelentősége minden más államnál fontosabb, Ukrajna megszerzése elképzelései szerint önmagában helyreállítja Oroszország dicsőségét.

Ukrajna nem lesz elég?

Ez persze nem jelenti azt, hogy Oroszország területi követelései kizárólag Ukrajnára vonatkozzanak a jövőben. Az új Putyin-doktrína egyrészt minden immár független, posztszovjet köztársaságot fenyeget. Putyin február 21-i beszédében persze még úgy fogalmazott, a NATO-tag balti államoknak »nincsen félnivalójuk« terveitől, és az is igaz, hogy maga Putyin sem nyilatkozott úgy soha, hogy az észtek, lettek és litvánok is »testvéri« népei a nagyszláv orosz gondolatban, ugyanakkor mindhárom balti állam a Szovjetunió felbomlása után is jelentős orosz kisebbséggel rendelkezik.

Ezen kívül, ha esetleg nincs szándékában fenyegetni a NATO-t, a Putyin beszéd még három esetleges célpontot vethet föl: a Szovjetuniótól függetlenedő, román többségű Moldova keleti határán 1992 óta létezik az orosz megszállás alatt önkényes autonómiát kikiáltó, orosz többségű »Dnyeszter Menti Köztársaság« (Transznyisztria), Tiraszpol központtal, amely egy Moldova és egy Dél-Ukrajna elleni offenzíva potenciális kiindulópontja is lehet. A nemrég ugyancsak nyugatpári elnököt, Maia Sandut megválasztó Moldova nem NATO- és EU-tag, így könnyed célpontot kínálhat, csakúgy, mint az 1940-ben azt még Romániától annektáló Sztálinnak.

Emellett Putyin dönthet úgy, hogy az új »dicsőség« jegyében kiszélesíti konfliktusát Grúziával is: itt két orosz támogatású »autonóm« köztársaságot szakított ki 2008-ban: Dél-Oszétiát és Abháziát, ezekre a kisebbségekre alapozva. A területeket mindezek után Putyin újfent annektálhatja, ezzel Grúzia fennmaradó részét is fenyegetve.”

Nyitókép: MTI/EPA/Makszim Sipenkov