Lármában nehéz megtalálnunk Istent, ha azonban csendben maradunk, mindvégig ott lesz közöttünk.
„A csendről olvasgatok, nem máshol, mint a nagyszerű Ellenforradalom című Facebook-oldalon. Heideggert idézik a szerzők, aki szerint a ma embere gépesítetten »fütyörészik«, esetleg szüntelenül fecseg a csend ellen, hogy el ne tiporja. Megkeresem az eredeti idézetet a filozófustól, és azt találom, hogy így folytatódnak a gondolatok:
»Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka a semmi jelenlétének.«
A helyzet ma ennél súlyosabb. Amit mi, a nyugati civilizációban 2022-ben átélünk, már nyomaiban sem hasonlít arra a Heidegger által megélt békeidőkre, amikor a rádió vagy éppen az orfeum fülsiketítő zajforrásnak tűnt. Mi valóban zajban élünk, kizártuk a csendet az életünkből. Bemész egy vendéglőbe, és megpróbálsz kikapcsolódni: tízből kilencszer dübög a tuc-tuc zene, belemar az agyadba, tompítja az érzékeidet. Az autóban rádiós ökörségek, az utcákon rikoltozik az ezerfejű cézár, zúgnak a gépek, bőgnek a motorok. Aki megtehetné, hogy csendben legyen, bekapcsolja a tévét, hogy valami zaj legyen, esetleg feldob a fejhallgatójával magára valami zenét, nehogy a hallgatás szétrombolja a tévhiteket. Ha mást nem tehet, fecseg és lódít, a zajban pedig tovaterjednek, szárba szökkennek a hazugságok.
A csend ma már illúzió. Elveszett erény, letűnt csillag. A csend valami olyasmi, ami roppant kellemetlen, hiszen nem korszerű, magára hagy bennünket a gondolatainkkal, a vágyainkkal. Ha csend van, megjelenik a »valami«, és – ahogyan Heidegger céloz rá – a »semmi« jelenléte elillan. Márpedig a modern ember semmit sem érez olyan kellemetlennek, mint amikor kivetik az akolból. Amikor magára marad, és helytelen minták helyett magának kellene döntenie valahogyan, valamiről. Amikor a csend oltalmában kezet szoríthat Istennel. Erre a mai európai és amerikai embernek már nincs szüksége.”
Nyitókép: MTI/Kovács Attila